Halak és horgászatuk

A következő halak ismertetését találod itt. Ponty, amur, compó, kárász, csuka, süllő, balin, harcsa.

pontyok

A ponty és horgászata

Származás, elterjedés, élettér:
A ponty származását tekinve heves viták dúlnak. Thienemann nézetei szerint Kína, Japán, Közép- és Kis Ázsia egészen a Fekete-tengerig nyúló térségeinek vizei képezik a ponty eredeti hazáját.Európai elterjedéséről semmit sem lehet bizonyossággal állítani. A görögök és a rómaiak már ismerték és tavakban tenyésztették, felismerve értékes húsát. A középkorban szerzetesek nevelték, nagyra becsült böjti étel volt. Honos Spanyolország, Franciaország (a világrekord 37 kg-os példány is innen származik), Olaszország, Portugália, Svájc, Hollandia, Bulgária, Oroszország, Törökország, Románia, Magyarország számos vizében. Európa majdnem minden édesvizében megtalálható az északi szélesség 60. fokáig. Nem található viszont Finnországban, Skandinávia északi részén és Kelet-Szibériában. Gazdag állomány él viszont a Fekete- tengerben, Kaszpi-tengerben, Aral-tóban.Jó fogási eredménnyel kecsegtet a Duna-delta, Magyarországon a Balaton, a Tisza, Körösök, Dráva, Száva. A ponty édesvízi hal, brakkvízben (kevert víz) is előfordul, de csak az alacsony sótartalmat viseli el. Fokozottan érvényes ez az ivadékra, amely 7 ezreléket maghaladó sótartalom esetén elpusztul, az idősebb példányok legfeljebb 12 ezrelékes sótartalmat képesek elviselni. Steffens feljegyzése szerint a Salton-tóban (Dél-Kalifornia) a ponyt 18,6 ezrelékes sótartalom mellett is megél. A dús növényzet viszont fontos a számára, nemcsak rejtekhelyet jelent a halnak, hanem táplálékot és ívóhelyet is. A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a ponty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Oxigénszükséglete nő a víz hőmérséklet emelkedésével, mivel ilyenkor többet mozog, illetve több táplálékot vesz fel. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken a ponty másodlagos levegőfelvételhez folyamodik, a vízfelszínen levegőt szippant (pipál), sőt egyes esetekben bőrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani.

Szaporodás, egyedfejlődés:
Ideális esetben, vagyis 18-20 fokos vízhőmérsékletnél és kedvező ívóhelyek meglétekor az ivarérett halak májusban és júniusban ívnak, bár az ívás elhúzódhat július közepéig is (kedvezőtlen vízhőmérséklet). Az ívás természetes vizekben szakaszos, vagyis akár napokig, vagy hetekig is eltarthat.Hidegfront betörés hatására az ívási folyamat megszakad, az ikrásokban képződött ikra visszafejlődik, és a hal szervezetében komolyabb károsodás nélkül felszívódik. Egyes számítások szerint a ponty kedvező esetekben testsúlykilógrammonkét 100 000-200 000 ikrát rak, egyes igen súlyos nőstények több mint 1 millió ikrát képesek kibocsátani. A megtermékenyített peték a fenékre süllyednek. Üvegtiszták és enyhén sárgás színűek, átmérőjök 1,5 és 2 miliméter között mozog. A lárvák a vízhőmérséklettől függően 38 nap múlva bújna ki az ikraburokból, 4-5,5 miliméter hosszúak, a has alatt világossárga szikzacskó található, mely biztosítja első nyolc napi élelmüket.A lárvák még úszni nem tudnak fejjel előre lesüllyednek a fenékre, itt ragasztómirigyükkel megtapadnak a fenéken. Egy nap után úszni kezdenek első úszásuk folyamán a vízfelszínre igyekeznek, hogy levegőt szippantva megtöltsék úszóhólyagjukat.Gyakran több napig is eltart míg feltöltik az úszóhólyagot levegővel.

Táplálkozás:
A pontyivadék az első időben apró állati és növényi szervezetekből él. Kerekesférget, vízibolhát, kandicsrákot, víziászkát, kérészeket, és mindenféle lárvát fogyaszt, különösen kedveli az iszapos részeken meghúzódó árvaszúnyoglárvát. A ponty növényi táplálékot is felvesz, elsősorban algákat, de fogyasztja a friss növényi hajtásokat is. Nevezhetjük a pontyot mindenevőnek. A nagyobb pontyok esetenként a kisebb halakat is bekapják, de a ponty ettől még nem ragadozó. Étlapján megtalálható mindenféle féreg, csiga, kagyló, pióca, szitakötőlárva, tehát minden ami az iszapban rejtőzködik. A táplálékot a ponty a harmonikaszerűen előrenyúló szájával veszi fel, majd garatfogaival felaprítja. Gyomra nincs, a táplálék közvetlenül a hosszú béltraktusba kerül. A táplálékfelvétel igen intenzív 20 Celsius-fok feletti hőmérsékletű vízben, viszont még az 5 fokos vízben is táplálkozik (ezt igazolják a léki pontyhorgászok fogásai is). A tartós koplalást a ponyt hiteles vizsgálatokkal alátámasztva kb. 600 napig viseli el.

Növekedés, életkor:

Jó feltételek mellett igen gyorsan növekszik a ponty. Háromnyaras korára tógazdaságokban elérheti a 35-45 centiméteres hosszúságot és az 1-2 kilogrammos súlyt. Érdekes összehasonlítást lehet felállítani az egymás mellett előforduló vadponyt és tenyészponty között. Egyes évjáratokban a vadpntyok mindig kisebbek voltak mint a tenyészpontyok. A ponty lehetséges életkoráról régebben fantasztikus elképzelések uralkodtak. Ma már a pikkelyminták vizsgálatával egészen pontosan meg tudják állapítani a ponty életkorát. Például egy 20 kilogrammos ponty életkora bizonyíthatóan 12 év volt. Ugyanakkor egy svéd rekordhal amely 19,30 kilós volt életkora viszont 30 év volt. Maximális életkor a pontyoknál kb. 35-40 évre tehető, de előfordulhatnak szélsőséges esetek is.

Hol keressük:
A ponty a lassú folyású folyó, illetve lassú áramlású állóvizeket kedveli. Mivel oxigénigénye csekély, és némely változata (bőrponty, tükörponyt) képesek a légköri levegőt felvenni a bőrön keresztül. Ezért ilyen helyeken kell keresnünk. Magyarországon szinte minden vízben előfordul, “nemzeti hal”. A horgászzsákmány jelentős részét ez a hal teszi ki. A folyóvizekben a kőgátak mögötti langós részeken, kisebb öblökben, partbiztosító kőrézsűk mentén, torkolatoknál találjuk meg. Az állóvizeken vándorol, ősszel a lehűlő vízben a mélyebb részeket keresi fel a téli nyugalmi időszak eltöltésére, ilyenkor is táplálkozik.  Amint melegszik a víz elkezd mozogni, mivel élelem után kell néznie, gyakran előfordul, hogy tavasszal a part menti zónában csipegeti az apró állati és növényi szervezeteket. Amint egyre melegszik a víz, a ponty elkezd keresni valamilyen fedezéket, ahol élelmet is talál és el is rejtőzhet. Kitűnő erre a part menti nádas, illetve a hínarasok. A nagy nyári melegben amikor a víz oldott oxigénszintje alacsony a ponty gyakran feljön a vízfelszínre és légköri levegő szippantásával pótolja az oxigént, ilyenkor látott hallá válik a ponty, de ilyenkor a legnehezebb megfogni. Vannak viszont árulkodó jelek, amiről fel lehet ismerni, hogy pontyok tartózkodnak a horgászhelyünkön. Egyik ilyen jellegzetes a ponty vízből való kiugrása, ez főleg nyári melegben tapasztalható. A vízfenékről felszálló buboréksor is lehet jele a halnak, ám könnyen össze lehet keverni a fenékről felszálló gázokkal, fő jellemzője a “pontytúrásnak”, hogy a buboréksor egy bizonyos irányba halad. A nádszálak finom ütemes rezgése is lehet bíztató jel, ekkor a ponty éppen az egyik legkedveltebb táplálékát, a vándorkagylót csipegeti a nádszálak tövéről. Nagyobb pontyok képesek a nádasokban utakat, járatokat vágni, ahol szívesen tartózkodnak, ezekbe a folyosókba lógatva az úszós készségünket, gyakran kellemes meglepetés érhet bennünket.

Kapási idők:
A ponty gyakran szeszélyes halként viselkedik, főleg azokon a vizeken ahol megfelelő mennyiségű táplálékot talál, ilyenkor bizalmatlanná válik, a vízben gyanúsan úszó, lebegő csalival szemben. Egész évben fogható, még jég alól is, persze ehhez meg kell találni a bandázóhelyet. A napszak tekintetében sincs semmi különleges, éppúgy fogható éjjel is mint nappal, gyakra az esti, éjjeli illetve a hajnali órák kedvezőbbek, főleg állóvizeken (érdemes naplót vezetni a fogásokról, amire tüntessük fel, hogy a nap mely szakában, milyen időjárási körülmények között fogtuk a halat). Ez a hal viszont eléggé érzékeny az időjárásra, főleg a frontokra, illetve a frontokat kísérő légáramlatokra. Hidegfront betörés előtt, mikor a déli szél megélénkül (meleg szél fúj), az idő fülledt meleg, főleg nyári napokon, a ponty értvágya csökken, miután betört a front és megérkezett a hűvösebb levegő, a szélirány északi, észak-keleti irányú lesz, a ponty elkezd enni, gyakran annyira, hogy egymást érik a kapások. Amint az időjárás megnyugszik, frontmentessé válik, a ponty étvágya kissé csökken, de még ekkor is eredménnyel fogható. Melegfront betörés előtt az étvágya visszaesik, s amig tart a front kevés táplálékot vesz magához.

Horgászmódszerek:
A klasszikus pontyozó szerelék az úszós. Ezek közül is többfélét lehet alkalmazni. A hagyományos osztott súlyú szereléket nyílt vízen alkalmazzuk ahol nem akarjuk, hogy a csali a vízfeneket érje. A súlyozása úgy történik, hogy több apró ólmot helyezünk el a zsinóron, ezáltal kapásnál az úszó vagy elmerül, vagy kiemelkedik, a hal számára szinte észrevétlen amint az apró súlyokat megemeli. Ugyanígy súlyozzuk a feltolós szereléket, de viszont ennél a módszernél hosszú szárú úszóra van szükségünk. A felfektetős szerelék légyege, hogy a csali a fenéken van, a zsinóron lévő súllyal együtt, kapáskor a ponty felemeli a csalit, vele együtt a súlyt, és az úszó felfekszik a víz színére. Itt kedvező a kissé tömzsibb úszótípust választani. Gyakran, főleg nádi pontyozásnál alkalmazzák az ún. lemezantennás úszót, amely törzsébe egy műanyag lemez van beleépítve. Úgy kell a zsinórra felrakni, hogy a lemez a horgásszal szembe legyen, fokozottan érvényes éjszakai horgászatra ez a szabály különben bárhogy világítjuk meg, nem látjuk az úszót. Fenekező módszerrel is eredményesen horgászhatunk pontyra, főleg ott ahol a parttól messzebb tanyáznak és úszós készséggel már nem lehet elérni őket. A fenekező módszerek között is van többféle, van mikor a súlyt a szerelék végére tesszük, ilyenkor végólmos szerelékről beszélünk. Különböző lehet az ólom formája is, folyóvizeken inkább laposat, állóvizeken a gömbölyűeket részesítsük előnyben. Csúszóólmos módszernél a hosszirányban átfúrt ólom a zsinóron szabadon fut, tehát a hal mikor felveszi a csalit akkor csak egy idő után érez ellenállást. Az ólom formája itt is változó, a gömbólmot inkább állóvízre, a lapos tégla ólmot folyóvízre alkalmazzuk. Amikor etetőanyagot is akarunk juttatni a csali mellé akkor etetőkosaras szereléket alkalmazzunk, az etetőkosár egy bordázott belül üreges vagy drótból, vagy kemény műanyagból készült eszköz. Ebbe lehet belegyúrni a az etetőanyagot, ami a vízreérés után (attól függ, hogy milyen keményre gyúrtuk), kimosódik a víz által, és felkelti a halak figyelmét. Újabban etetőanyag pezsgőtöltetet is árulnak a szaküzletek, amelyből pezsegve oldódik ki az etetőanyag. Az etetőkosarat is felszerelhetjük csúszó, illetve végszerelékként is. A bojlizó módszer az utóbbi időben terjedt el, és forradalmasította a pontyhorgászatot. A bojli tulajdonképpen csak fantázianév, ami tésztát jelent. Ezt a csalit lehet kapni a szaküzletekben, de házilag is elkészíthető. 1 kg tészta alapanyaghoz kb. 10-12 db tojást kell hozzáadni, ez biztosítja a tapadást, és a megfelelő mennyiségű fehérjét, ami a halaknak nagyon fontos táplálék. A tészta másik alapanyaga a búzaliszt, vagy a kukoricaliszt, amely kellő mértékben összetapad, adalékanyagként adhatunk a tésztához különféle aromákat (ne túl nagy töménységben, ugyanis ellenkező hatást fejthet ki), adhatunk hozzá vérlisztet is nehéz beszerezni ugyan, de leképesztő hatással van a halakra (főleg vágóhidakon juthatunk hozzá). A tésztát miután kellően összegyúrtuk, 10-15 mm átmérőjű pontyszájba illő gombócokat fomáljunk belőle. Ezután forró, de nem lobogó vízben főzzük amig fel nem jönnek a felszinre és még utánna 2 percig. Ha kiszedtük, utánna egy hegyes zsákvarró tűvel kifúrjuk, zsinegre fűzzük, száraz meleg helyre tesszük száradni. Egy hét múlva a gombócok olyan kemények lesznek, hogy a betonra ejtve acélgolyóként pattannak vissza. Amennyiben azt akarjuk, hogy a golyók ne süllyedjenek a fenékre hanem lebegjenek akkor két speciális módszert alkalmazhatunk. Vagy a golyókat a főzés után forró sütőben kisütjük, vagy a tésztába összedolgozáskor apró hungarocellgolyókat teszünk. A golyón átfűzünk egy zsinórt (cérna, bojlielőke), a végére egy szalmaszálat kötünk (ez lesz az ütköző), a másik végét a horogszárára, vagy az öblébe kötjük.

A felszerelés:
Mivel a ponty óvatos hal ezért csak indokolt esetben alaklmazzunk erős felszerelést, főleg ott ahol nagyobb példányokra is lehet számítani. A bot legyen 3-3,5 m hosszú parabolaakciójú, úszós horgászatnál lehet egy kicsit hosszabb is. Dobósúlya úszózsnál 40-80 g, fenekezésnél, 60-150g. Az orsó elsősorban peremorsó 40-70-es zsinórkapacitású, vagy nádi pontyozók esetében a multiplikátoros orsó használata a legkedvezőbb, ha fonott zsinórt használnak. A zsinór vastagsága döntő szempont lehet, tavasszal mikor finomabbak a kapások 25-ösnél ne használjunk vastagabbat, nyáron ahol kapitális példányok vannak ott is elegendő a max. 0.35 mm átmérőjű zsinór. Előke alkalmazása mindig célszerű, általában 0,5 mm-rel vékonyabb mint a főzsinór. Mióta megjelentek a multifil (több szálból fonott) zsinórok könyebb lett a horgászat, mivel vékonyabb zsinórok elképesztő szakítószilárdsági tulajdonságokkal bírnak, egyetlen hátrányuk viszont, hogy hamar gubancolódnak. Horog tekintetében meg kell jegyeznünk egy örök érvényű szabályt, inkább válasszunk minőséget magasabb áron, mint az orrunk előtt törjön el a horog egy kapitális példány fárasztásánál. Növényi eredetű csaliknál a nagy öblű, élő csaliknál a kis öblű hosszú szárú horgot használjuk. Sok márka van a piacon, a horogpróbát azért érdemes elvégezni úgy hogy veszünk egy parafadugót, abba beleszúrjuk a horoghegyet és elkezdjük húzni, ha elpattan a horog akkor túl keményre edzett nem jó, sőt akkor sem jó ha kihajlik, mert az túl lágy. A legmegfelelőbb akkor a horog ha a dugóba beleszúrva enyhe feszítésre rugalmasan válaszol.

Csalik:
A ponty étlapja változatos így elég széles a választék csalikból. Tavasszal, ősszel inkább állati eredetű csalit alkalmazzunk, szóba jöhet a giliszta, a lóbogár, csontkukac (csonticsokor), sőt előfordult már, hogy nagyobb példányai a ragadozóknak felkínált kisebb halakat is elkapták. Télen a hideg vízben nagyon eredményes a kocára vágott löncshús. Növényi eredetű csalikat főleg tavasz végén és nyáron használjunk, itt meg kell említeni a legelterjedtebb csalit a kukoricát amelyet ma már többféle ízben keménységben állítanak elő, a mai napig eredményes az Alcsiszigeti Holt Tiszán az öreg kukorica, ugyanis egy kicsit kemény, a keszeg nem tudja leverni. A másik rendkívül közkedvelt csali a kifli csücske, amit pár napra egy nejlon zacskóba téve megpuhítunk és beleszújuk a horgot, Csalizhatunk puffasztott rizzsel, főtt sárgarépával, csillagfürttel. A már említett tésztacsalik is igen eredményesek, ízesítésük tekintetében széles a skála, a méztől az eperig, bármilyen aromát használhatunk. Az etetés nagyon fontos lehet a pontyhorgászatban, a halak általában megjegyzik, hogy hol kaptak táplálékot és visszajárnak ide. Fokozottan igaz a bojlis horgászatra, ugyanis a csalihoz hozzá kell szoktatni a pontyot, mert a vízben nem igen talál ilyen táplálékot. A csalikat (kukoricát, bojlit, kenyérgyurmát) lehet színezni, ez főleg azokon a vizeken válhat be, ahol túlhorgásszák a vizet, és a pontyok bizalmatlanná válnak a hagyományos színű csalikkal szemben.

Fárasztás, kiemelés, élve tartás:
A pontyok kitartó harcosok, még az utolsó pillanatban is tartogathatnak meglepetéseket a horgász számára. Nagyobb pontyokra jellemző a hosszú egyenletes kirohanás, ha nincs elég zsinórunk gyakran elveszítjük a halat. Általában megakasztás után szokták elveszíteni a legtöbb halat, mert a horog nem jól akad, ezért semmi esetre sem erőltessük. Amint a hal fárad lassan körözni kezd, egy egy ilyen fordulónál kényszerítsük a vízfelszínre és levegőztessük meg. Egy idő után oldalára dől és hagyja magát vontatni, még ekkor se teljes a győzelem, ugyanis még egy kritikus mozzanat hátra van, a szákolás. Ilyenkor szokott a ponty megugrani a szák láttán, ezért semmi esetre sem a szákot toljuk a hal felé, inkább a halat húzzuk a vizbe tartott szákra és egy határozott emeléssel emeljük meg a szákot, majd a szák elejét fogva emeljük ki. A ponty élve tartása szákban illetve felkantározva történik. A felkantározást végezhetjük kopoltyún keresztül és a hátúszó első sugarára (bognártüske) kötött erős megbízható kötél segítségével. Így felkantározva kevésbé sérül, mivel a súlypontjánál van felkötve, így akár napokig is eltartható.


Amur

Az amur horgászata

Hol keressük:

Az Amur Kínából származik, elsősorban az elszaporodott vízinövényzet irtására történt a célirányos telepítése Magyarország vizeibe 1970-es években. Azóta megtalálta életfeltételeit és rendkívül jól érzi magát, amit a kifogott példányok mennyisége és mérete is mutat. Mivel zömmel növényi táplálékot fogyaszt a növényzet sűrűjében kell hogy keressük. Folyóvizekben az aljzatra tapadt élőbevonatot legeli, a lassú folyású részeken, öblökben, kőgátak mögött. Állóvizeken a nád fiatal hajtásait, és a hínárt, algákat, moszatot eszi, így itt kell keresni. Látott hallá csak akkor válik amikor a nádasban a vízre hajló nád levelét eszi, ilyenkor azt látjuk, hogy a nád szára megdől, majd a vízre bukik, és eltűnik. Ez első jele, hogy amurok vannak a horgászhelyen. Az évszaknak megfelelően, hidegebb vízben a mélyebb, felmelegedő és meleg vízben a sekélyebb részeket keresi fel. Gyakran előfordul, hogy meleg nyári napokon, nagyobb vizeken egészen a felszín közelében sütkérezik csapatostól.

Kapási idők:

Szinte egész évben fogható, télen azonban kevés tápanyagot vesz magához. A nap bármely szakában fogható, ez horgászmódszertől függ, nyári melegben a víz minden rétegében előfordulhat, de főleg a nádasokban úszkál. Éjjel kihúzódik gyakran a part közelében, ilyenkor kevéssé óvatos, könnyebb lépre csalni. A rekordlistákat böngészve kitûnik, hogy a legtöbb példányt a nyári hónapokban és nappal ejtik el. Főleg a Ráckevei Dunán egy időben előszeretettel horgásztak éjszaka amurra, a vízpartot sárga fénnyel világították meg, mivel ez hat a legkevésbé riasztólag az amurra, ki lehet próbálni eredményes lehet, ott ahol engedélyezik az éjszakai horgászatot.

Horgászmódszerek:

 A pontyozásnál említett horgászmódszerek megfelelnek itt is, annyi változtatással, hogy úszós horgászatban az osztott súlyú szerelék a legmegfelelõbb, mivel az óvatos hal így érez a legkisebb ellenállást a csali felvételénél. A fenekezõ horgászatnál inkább a csúszóolmos módszert részesítsük elõnyben, és a horogelõkére fûzzünk fel egy hungarocell vagy parafadugó darabot, ami a fenék feletti lebegtetést hivatott szolgálni.  Van egy átmenet a fenekezés és az úszós horgászmódszer között, amikor a csali a vízfelszínen van de az ólom a vízfenéken van. Fõleg ezt a módszert nem túl mély tavakon alkalmazhatjuk sikerrel akkor, mikor az amurok a felszín közelében tartózkodva csipegetik a vízfelszínen úszó növényeket. A szerelékhez szükséges egy 40-80 g-os ólom és egy parafadugó, ami a vízfelszínen tartja a horg ot amire nádlevelet, vagy egyéb vízinövényt tûzünk. A következõ ábrán bemutatom.

Felszerelés:

A horgászbot legyen hosszú 3,5 m körüli a dobósúlya 80-150 g, mindenképpen parabolaakciójú botot válasszunk, mivel az amurok kemény harcosok, a fárasztáskor hosszú hirtelen kirohanásokkal védekeznek. Az orsót úgy válasszuk meg, hogy legalább 50-es zsinórkapacitású legyen, tehát 0,50 mm átmérõjû zsinórból férjen fel rá 100 m. A zsinór nyílt tiszta akadálymentes terepen lehet 30-as, ennél vékonyabbat ne nagyon használjunk fõleg olyan helyeken ahol kapitális amurok is vannak. Akadós vízinövényzettel sûrûn benõtt helyeken akár 40-es zsinórt is használhatunk, vagy a most virágzását élõ fonott zsinórok közül 0,25 mm-eset. A horognak vastag húsúnak és bõ öblûnek kell lennie, hogy a halat biztosan tartsa. Méretét tekintve a 2-es mérettõl egészen a 3/0-ás méretig variálhatjuk.

Csalik:

Mivel az amur növényevõ, növényi eredetû csalikkal horgásszunk rá. A kukorica különbözõ fajtái a legelterjedtebb csalik, a Ráckevei Dunán egy idõben a száraz átfút kukoricát használták, mert ezt kevésbé tudja leverni a keszegnépség. eredményesek a különbüzõ tésztagyurmák, amelyekbe növényi anyagokat is kevernek (lucernaliszt, pépesített zöldborsómassza). A bojlit is lehet alkalmazni, fõleg tavasszal, amikor magas tápértékû élelemre van szüksége a halaknak. A fõtt sárgarépától a dinnyeszeletig mindennel lehet próbálkozni ami csak felhivja az amur figyelmét. A legfontosabb táplálékát, a friss nádhajtásokat is felkínálhatjuk neki, nagyon sok fogás igazolja a csali eredményességét.

Fárasztás, kiemelés, élvetartás:

Az amur kemény, harcos hal, az utolsókig képes küzdeni. Fárasztásának elsõ fázisában egyenletes húzásokkal válaszol, ha ilyenkor meg tudjuk állítani könnyen nyerhetünk a küzdelemben, mert gyakran elõfordul, hogy a hal horogra akadás után kezesbárányként hagyja magát vontatni, persze egy két trükköt megpróbál, azonban ha ilyenkor nem sikerül megszákolni, akkor eszeveszerett vágtába kezd, ilyenkor szokott a zsinór szakadni, rosszabb esetben a bot törni. Ilyenkor már kétesélyessé válik a küzdelem, csak akkor tudjuk megtartani a halat, ha elegendõ mennyiségû zsinór van az orsón, ekkor képes egy -egy nagyobb példány 50-60 méter zsinórt is lehúzni egyetlen kirohanással. Éjszakai horgászatnál a megvilágítás is fontos lehet, ugyanis egyes esetekben tapasztalható volt, hogy a hal a felszínre húzáskor szinte megvadult, ha a horgászok vakítóan fehér fényt használtak a horgászhely megvilágítására, ezért ha tehetjük szórt fényben és lehetõleg kicsit sárgább tónusú megvilágítás mellet horgásszunk. Ha elérkezett a szákolás pillanata sohasem kapkodjunk, mindig várjuk meg azt a pillanatot amikor a halat tökéletesen tudjuk irányítani, és ekkor húzzuk a szák felé, majd egy határozott emeléssel billentsük bele a szákba. Elõfordul, hogy a szák láttán megugrik, elõtte célszerû a féket jól beállítani, mert könnyen durranós szakadás lehet a fárasztás vége.  Az amur élvetartása szákban, illetve felkantározva történik, érdemesebb hosszú kötélen a mélyebb vízrétegekbe engedni, tovább élve marad.


CompóCompó

Származás, elterjedés, élettér:
Elterjedése Európában Nagy Britanniától egészen Oroszországig tehetõ, jelentõs állományai élnek Írország melegebb vizeiben. Egyaránt megél kisebb és nagyobb tavakban, folyókban, mocsarakban lápokban is elõfordul, a kárász mellékhalaként fordul elõ. Oxigénigénye csekély. Kedveli az iszapos aljzatú lassú folyású vízszakaszokat. Dús növényzet között érzi biztonságban magát. Hazánkban a patakokat és a táplálékban szegény tározókat kivéve minden folyó és állóvizünkben megtalálható. Németországben a pontyos tógazdaságokban tenyésztett hal, néhol többre becsülik húsát a pontyénál.

Testfelépítés:
Zömök testû vaskos hal, testszíne jellegzetesen palackzöld, oldala ezüstös zöldes, hasa piszkosfehér, de gyakori az egészen aranysárga színû compó is. Úszói lágy sugarúak erõteljesek lekerekítettek. Kültakarója rendkívül síkos nyálkás (régen a nép doktorhalnak nevezte, azzal magyarázva, hogy a beteg halak a compók testéhez dörzsölve magukat gyógyulnak meg), pikkelyei aprók erõsen bõrbenõttek. Érzékszervei közül az ízérzékelése a legkifinomultabb, látása apró szemei miatt gyengébb, szag és ízérzékelését segíti a szájszögletében található 1 pár apró bajússzál.

Szaporodás, egyedfejlõdés:
Ívása május-június hónapban történik, amennyiben az idõjárás kedvezõtlen akár hetekkel is elhúzódhat, ilyenkor általában a beérett ikra gond nélkül felszívódik a hal testében, elenyészõ esetben következik csak be tömeges halpusztulás. Ikráit a felmelegedõ sekély vízben lévõ növényekre rakja. a kikelt lárvák a szikzacskó felszívódásáig a növényszálakon függenek, utánna elindulnak élelemért. Az elsõ idõszakokban mivel igen kicsik, csak planktonikus szervezeteket, illetve algákat fogyasztanak. növekedése táplálékban gazdag vizekben is lassúnak mondható 50 cm-es testhosszúságot és 2,5-3 kg-os testsúlyt érhet el.

A compó lassú folyású folyó és állóvizeink lakója. Elsősorban iszapos, növénnyel sűrűn benőtt vízterületeken keressük. Oxigénigénye csekély, ezért vígan megél a gyorsan felmelegedő kisebb tavakban is. Néha teljesen beássa magát a vízinövényzet sűrűjébe, ott találja meg táplálékának nagy részét, vízirovarokat friss növényi hajtásokat, mégis legnagyobb kedvence a vörösszúnyoglárva, amit az iszapból csipeget. Mocsarakban, lápokban is megtalálható, régebben a magyar halászok kenyérhala volt. Színe rendkívül jól alkalmazkodik környezetéhez.

Kapási idők:
Főleg a melegebb hónapokban horgászhatunk rá eredményesen, tavasszal mikor a jég levonul még pihenéssel tölt néhány hetet, mikor a víz kezd egy kicsit felmelegedni csak akkor indul táplálékkeresésre, ilyenkor kapása rendkívül finom óvatos. Horgászati szempontból a legsikeresebbek azonban a nyári hónapok, ősszel is táplálkozik de inkább csak a mélyebb részeken tartózkodik. A telet a vizek legmélyebb pontjain tölti az iszap közelében. A napszak is fontos horgászati szempontból, a legjobb eredményt hozhatják a kora reggeli, hajnali, illetve a késő esti órák. Délben csak borongós idő esetén jelentkezhet. A csepergő eső fokozza kapókedvét, sőt zivatar elvonultával, mikor a víz feldúsul oxigénnel, határozottabban kap.

Horgászmódszerek:
Horgászni erre a halfajra tudatosan csak néhányan horgásznak és csak olyan vizeken ahol szép számban él. Különös élményt nyújt finom szerelékkel kihozni a vizinövényzet buja, áthatolhatatlan szövedékéből ezt az igen harcos halat. Mivel növényzet közt horgászunk, és a fenék közelében kell hogy keressük a compót, ezért az úszós módszerek közül a feltolós, és a felfektetős módszer jöhet szóba, a csalinak a vízfenéken kell lennie. Fenekezésnél a csúszóólmos, illetve a csúszóra szerelt etetőkosaras módszer jöhet szóba, mindig finom szereléket használjunk.

Felszerelés:
A horgászbot úszózásnál legyen spiccakciós, hossza 3,8-4,2 m, dobósúlya 15-30 g, előfordol, hogy esőben horgászunk, ekkor elengedhetetlen a match-bot, ennél a botnál ugyanis a gyűrűk aprók és szorosan egymás mellett helyezkednek el, ezért a nedves botra nem tapad a zsinór és megkönnyíti a dobást. Az orsó legyen legalább 35-ös kapacitású, megbízható fékrendszerrel rendelkezzen, mert a compók bizony kemény harcosok. A zsinórt csak az ésszerűség határáig finomíthatjuk, hiszen szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy akadályokban bővelkedő vízterületen horgászunk, megfelelő erre a célra a lágy csomótűrő zsinór, méretét tekintve 0,12-,20 mm-ig, de ahol kapitális példányok is vannak, ott bátran használhatunk 0,25 mm-est is. Az úszó ceruzaformájú, vagy körtealakú legyen, mindenképpen hosszú antennájút válasszunk, mivel ezeken a fajtákon lehet a legjobban észrevenni az óvatos kapást. A horog 8-14-es méretű bő öblű legyen, mindig fenjük tűhegyesre. A fenekező módszernél bevált a rezgőspicces módszer, amely egy speciális botvégre csavarozható érzékeny spicctagról kapta a nevét. A botot kissé ferdén kell elhelyezni, a kapást a botvég finom rezgése jelzi. Etetőkosaras horgászatnál alkalmazhatunk csontikosarat, illetve fémrácsos ún. Feeder-kosarat, amelyet finom őrlésű etetőanyaggal töltünk meg. A zsinór itt lehet egy kicsit vastagabb mint az úszós horgászatnál, 0,25-ös.

Csalik:
A compóra alkalmazhatjuk a növényi és állati eredetű csalik széles skáláját, a kukoricától a kenyérgyurmáig mindent használhatunk, egy fontos szabály van viszont, hogy a csali idegen szagoktól mentes legyen (pl. dohányosok etetőanyag gyúrás, illetve csalizás előtt gondosan mossanak kezet), a hal ugyanis rendkívül jó íz és szagérzékeléssel rendelkezik. Ha a gyurmáinkat különféle aromákkal ízesítjük, vigyázzunk az adagolás mennyiségére, a túl sok ízfokozó anyag riasztólag hat a halra. Elsősorba az édes aromákat kedveli, főleg a mézzel érhetünk el nagy sikereket. Állati eredetű csalik közül első helyen áll a természetes tápláléka a vörös szúnyoglárva, amelyet vékony húsú horogra feltűzhetünk, de már a kereskedésekben kapható egy olyan ragasztó amely a vízben nem oldódó és megfelelően rögzíti a lárvát a horoghoz. Az apró trágyagiliszta, csonti, vékonyabb pióca is eredményt hozhat, érdemes próbálkozni, hiszen nem tudhatjuk, hogy éppen mire éhezik meg a halunk, és az sem mellékes dolog ha esetleg ponty kap a horgunkra. Etetőanyag feltétlenül fontos a compó horgászatánál. Elsősorban itt is az édesebb illatúakat részesítsük előnyben, érdemes a kajába keverni szemes takarmányt (főtt búza, kukorica, zúzott csillagfürt), illetve apróra vágott gilisztát, szúnyoglárvát. Egyes helyeken főleg versenyhorgászok, gyeptéglát gondosan megtisztítanak, majd rászórják az élő csalikat, és mindenestől behajítják a horgászhelyre, a vízbeéréskor a férgek kimásznak a gyeptéglából és odacsalják a halakat.

Fárasztás, kiemelés, élvetartás:
A compó kapása egészen finom, gyakran csak azt látjuk, hogy az úszó liftezik fel le mm-ket, vagy pedig furcsán remegve mozog, ilyenkor a hal óvatosan ízlelgeti a csalit. A bevágás után elementáris erővel igyekszik a sűrű növényzetbe, ha vissza tudjuk tartani az már fél siker, a szákolásnál mindig fej felől merítsünk és várjuk meg amíg a hal teljesen elkészül erejével. A kézzel való megragadása nem mindig tanácsos mert ez a síkos bőrű hal kicsúszhat kezünk közül, ezért puha ruhával érdemes megfogni. Élvetartása szákban történik, jól viseli a rabságot. A hal tisztításakor első benyomás az, hogy igen nehéz megszabadítani gazdáját a pikkelytől, ezen csak úgy segíthetünk, hogy a megölt halat néhány pillanatra lobogó forró vízbe mártjuk, a pikkely így könnyen lejön.


Kárász

Kárász

Elterjedés, élõhely:
A kárász Európa minden folyó illetve álló édesvizében elõfordul, kivéve a hideg vízû mély tavakat sebes folyású patakokat. Oxigénigénye csekély, így mocsarakban lápokban is elõfordul. Tavakban a gyorsan felmelegedõ partmenti vizekben tanyázik elõszeretettel, nádtisztások szélén, hínarasokban találja meg igazán kedvezõ életfeltételeit. Csak a télvíz idején húzódik a mélyebb vizekbe, a nyugalmi idõszak idején.

Testfelépítés:
A kárász magas testû, oldalról kissé lapított hal. Két faja él magyarországon, az ezüstkárász és a széles kárász. A megkülönböztetésük nem okoz nagyobb gondot, mivel a széles kárász magasabb hátú és a faroktájékon egy sötét folt található. Feje kicsi, szája csúcsba nyíló. Testszíne hátoldalon sötétbarna, oldalán az aranysárgától az ezüstszürkéig minden színben elõfordul (aranykárász), hasa piszkosszürke. Pikkelyei aprók, kissé bõrbenõttek. Úszói világosszürkék, hátúszójának elsõ sugara, kemény fogazott, ún. bognártüske.

Szaporodás, egyedfejlõdés:
Ívása május-június hónapban kezdõdik, szakaszosan folyik. A kárászok között kevés a hím ivarú (tejes), így gyakran elõfordul, hogy a pontyfélék családjába tarozó halakkal összeívik, gy létrejöhetnek hibrid egyedek. Növekedése lassú, még táplálékban gazdag vizekben is, sõt ahol az állomány sûrû, csököttek maradnak a halak, nem nõnek meg 10-20 cm-nél nagyobbra.

Táplálkozás:
Az ikrából kikelõ lárva az elsõ idõszakban planktonikus szervezeteket fogyaszt, kandicsrákot, vízibolhát, kerekesférget. Késõbb áttér az apró növényi és álllati szervezetek fogyasztására, fiatal növényi hajtásoktó kezdve férgek, csigák, kagylókig minden szerepel étlapján. A pontynak táplálékkonkurense ezért állományának nagymértékû elszaporodása miatt kárt tehet a többi nemeshal állományban, gyérítését ragadozóhal betelepítéssel oldják meg.


süllő

A süllő horgászata

A süllő a legnemesebb ragadozóhalaink egyikének tekinthető. Tavunk ékszere, legértékesebb hala.

Apró csalihallal (küsszel, keszeggel) , vagy halszelettel horgászunk rá. Mind az úszós, mind a fenekező szereléseket eredményesen alkalmazhatjuk. A pontyozásnál ill. a keszegezésnél leírt botot, zsinórt, orsót itt is alkalmazhatjuk. Ha döggel horgászunk, fenekezésnél a megtört kishalat érdemes kitömni hungarocennel vagy felfújni levegővel a kellő mértékben, hogy az a fenék felett lebegjen.

A süllőző, fenekező szerelést több féleképpen elkészíthetjük, de én kezdésként a legegyszerűbbet javaslom, ami az egyik legfogósabb is.

Először egy tirolifát (akadós vagy iszapos talajon) vagy csúszó ólmot húzunk a zsinórra. Ezt követi egy forgókapocs, amibe a hosszú, legalább 60-80cm-es előkénket csatlakoztatjuk. Forgókapocs nélkül is lehet szerelni. Ekkor helyette egy centisre vágott szelepgumit húzunk fel a zsinórra, jó méter hosszan, majd újra áthúzzuk a zsinórunkat még egyszer, vagy kétszer a gumin. Ez által, az megszorul és itt megütközik a nehezékünk. Végül a horgot a zsinór végére kötjük. Ezen a módon egy nagyon érzékeny szerelést kapunk. Kapáskor a hal bármilyen messze is elhúzhatja a zsinórunkat minden ellenállás nélkül, mert az, az ólom belsejében csúszik. Erre a lehetőségre szükségünk is van, mert a süllő kapásakor sokkal többet kell várni, mint a ponty vagy keszegnél. Meg kell várnunk, amíg a süllő a megragadott csalihalat fejjel a szája felé forgatja, majd lenyeli. Eközben sokszor több méter is viszi és hosszú másodpercek telnek el. Ha korán bevágunk, elveszítjük a halat. A bevágás akkor időszerű, amikor már nem meg-megállva, hanem folyamatosan viszi. Jelzőként karikát akasztunk a bot zsinórvezetői közé és az sem túlzás, ha nyolcvan centi – egy méterre leeresztjük azt a bot alá. Ha folyamatosan viszi és a jelző már erősen közelít a bothoz, akkor bevághatunk.

Süllőzéshez én egyenes szárú és egyenes hegyű horgokat szeretek használni. Ezzel tudom jól megoldani a kishal felfűzését.

A kishalat a bal kezembe fogom, hogy a feje balra néz. A horgot beszúrom a hátúszója alatt, úgy, hogy a felém eső oldalán jöjjön ki, majd, mint egy varrótűt, óvatosan áthúzom a hal testén. Majd a kishal jobb oldali kopoltyúja mellett alászúrom a bőr alá úgy, hogy a horog a csalihal “tarkójánál” bújjon ki a bőr alól, és hegye a farka felé nézzen.

Minden horgászat előtt érdemes ellenőrizni elég éles e a horog!

Kősüllőzni, apró, élő csalihallal szoktunk úgy is, hogy a faroknyélbe szúrjuk a horgot. Így a csalink még mozgékonyabb lesz ugyan, de a süllők gyakrabban lopják le büntetlenül.

Úszózni olyan méretű úszóval érdemes, ami a kishal felszínen tartásához feltétlenül szükséges. A túl nagy úszó ellenállása nem kívánatos. Csalinkat a fenék közelében kínáljuk fel, de ne vágjunk be azonnal, amikor eltűnik az úszónk. Itt is ki kell várni, míg a nyelés megtörténik.

Eredményes csali a mélyfagyasztott küsz is, főleg, ha nehéz élőhalat fogni. Én a nagyobb példányokat részesítem előnyben, mert fagyasztáskor sem mállanak szét, mint a picik és az apróbb süllők is eredményesen “begyűrik” őket, főleg, mert megpüffedt és belágyult testük lebeg a vízben, nem ülepszik a fenékre.

A mártogatás és a pergetés nagyon élvezetes és eredményes módszerek, de több tapasztalatot és nagyobb felkészültséget igényelnek.


csuka

A csuka horgászata

Hol keressük:

A csuka valamennyi édesvízünkben megtalálható, kivételt képez talán a hegyvidéki patakok hûvös vize, itt ugyanis nem találja meg életfeltételeit. Élõhelyén mindig szüksége van valamilyen fedezékre, búvóhelyre, innen támad lesbõl egyetlen gyors ugrással áldozatára. Folyóvizeken kedveli a növénnyel sûrûn benõtt partmenti részeket, ahol nincs ott szívesen báll a meder egyenetlenségeibe, vagy a partbiztosító kõrézsû mellé. Állóvizeken a vizet övezõ nádfal illetve a hínáros részek nyújtanak megfelelõ fedezéket a csukának, ahol a vízben él vízitök, vagy tündérrózsa, ammak a levelei alatt is szívesen tanyázik, továbbá, vízbe dõlt tartásokon is megtalálja a búvóhelyét. Mindig lesbõl támad, s mindig beáll a rejtekhelyére, kivételt képez az mikor a víz hõmérséklete csökken és a táplálékállatok a mélyebb vizekre húzódnak, ilyenkor a csuka korgó gyomorral követi õket, ilyenkor nincs megszokott leshelye, vándorol. Télen is táplálkozik, így a lék alól is kitûnõen horgászható.

Fontos szabály:

Folyóvíz jegén ne horgásszunk, állóvízi jégpáncélra is csak akkor merészkedjünk, ha a jég vastagsága eléri a 10 cm-t és a teteje nem olvadt, és egyenletes. Nem érdemes rámenni a nádfal közeli, illetve olyan területre ahol sok buborék van a jégbe fagyva. Amennyiben a jég nem mozog (a hangjáról lehet hallani, a Balatonon úgy mondják: rian) akkor a legbiztonságosabb. Horgászati szempontból mindig olyan területre vessük be horgainkat, ahol csukarablást látunk, érdemes mérlegelni, hogy a szereléket veszítjük el vagy nem lesz egy kapásunk sem, ezért egy tanács: bátran dobjunk a vízinövényzet közvetlen közelébe mert ott van a legnagyobb esély a kapásra.

 

Kapási idõk:

A csuka legfontosabb érzékszerveinek egyike a szeme, így ebbõl kitûnik hogy nappali ragadozó. Elõfordul ugyan olya eset is mikor a sötétedés után, a harcsának szánt csalira rabol, de ez elenyészõ. érdemes naplót vezetni a vérbeli csukahorgászoknak, hogy a hal a nap melyik órájában kapott a horogra. Sokéves tapasztalat szerint elmondható, hogy a hidegebb hónapokban a csukakapások a nap déli óráira tehetõ, ha jégen horgászunk nem is érdemes de. 10 óránál elõbb kimenni és du. 14 óránál tovább maradni. A nyári hónapokban viszont egészen más a helyzet, itt ugyanis a kifogott csukák zömmel a hajnali, reggeli és a késõ délutáni órákban kerülnek horogra. De nem lehet pontos idõpontot meghatározni, mivel nem lehet tudni, hogy épp a közelben lapuló csuka mikor éhezik meg.û Az idõjárás is befolyásolja a csuka kapókedvét, borús esõs idõben egész nap kapásra bírható, sõt ilyenkor kedvezõ egy kis szél is. Az erõs szelet és a záporesõ a csuka takarásban vészeli át. Napsütéses idõben, fõleg nyáron csak a kora reggeli és a késõ esti órákban táplálkozik. A vízállás változásaira is reagál, áradás elõtt pezsdüléskor fokozódik a kapókedve, az ár levonulása után visszahúzódik mélyebb vizekbe, ilyenkor csak pergetve lehet megfogni. Az áradás közben a partszélen tartózkodik a kishalakat követi.

Horgászmódszerek:

Csukára úszós, pergetõs, könnyített fenekezõs, illetve ma már eléggé elterjedt módszerrel mártogatva is horgászhatunk. Mivel Magyarországon nem tilos az élõhallal való horgászat ezért az úszós módszer a legnépszerûbb, sõt egyes vizeken ahol nagymértékben felszaporodott a növényzet ott csak ez a módszer a legcélravezetõbb. Az úszós horgászmódszert is alkalmazhatjuk többféleképpen, ahol sûrû a vízinövényzet ott a lefenekezett (a.) szereléket használjuk. Az úszót a zsinóron olyan távolságban kell beállítani az ólontól, hogy bedobáskor a súly a fenékre süllyedjen, ezáltal a szerelékünket egy helyben tartja, így a kishal nem tud begyalogolni a vízinövényzetbe. Fontos szempont a vízméllység ismerete, mivel az úszónak két feladata van: a kapás jelzése, a kishal felemelése a fenék közelébõl, ezt csak úgy érhetjük el, ha a horgászat megkezdése elõtt jól beállítjuk az eresztéket. A másikfajat úszózás a szabadon úsztatott (b.) szerelék, ahol a csalihal szabadon úszhat, az ólmot közvetlenül a drótelõke elé tesszük. Akadálymentes vízterületen alkalmazzuk. Ott ahol a csukák a parttól távol rabolnak használhatunk “vitorlás” úszót (c.), azaz az úszó szárára egy téglalap alakú mûanyag lapot kell felerõsíteni. Ez a praktika csak szélben hatásos, méghozzá hátszélben, ugyanis a szél sodorja megfelelõ helyre a szereléket. Észak-Európában a “lufis”csukázást is használják, ott egy felfújt léggöbbel sodortatják a csalit, amikor kapás van a léggömböt légpuskával lelövik, így a zsinór futhat szabadon. Csukázásnál az úszó legyen egy kicsit nagyobb terhelhetõségû, kissé testesebb, hogy a csalihal mozgását ellensúlyozza, használjunk drótelõkét (egyes horgászok elõszeretettel alkalmazzák azt a módszert, hogy több /3-4 szál/ kb. 0.20 mm-es zsinórt összefognak és arra kötik fel a horgot, így a vékony zsinór odasimul a fogak mellé és nem mozog a csuka szájában, bár nem mindig célravezetõ módszer, fõleg nagyobb csukák esetén). Újabban megjelentek az ûrtechnikában használatos kevlar szálból készült elõkék, rendkívül nagy teherbíróképességgel bírnak, mivel több elemi szálból fonják össze. Mellettük szól még az az érv, hogy hajlékonyak, lágyak és így kevésbé akadályozzák a horogra tûzött kishalat a mozgásban. A csukára való pergetés talán az egyik legsportosabb horgászmódszer, mert a halat meg kell keresni, Nyugat-Európában megelõz mindenféle horgászmódszert, és melesleg eredményes is (Németországban tilos élõhallal horgászni). A csukának rendkívül kifinomultak az érzékszervei, a mozgásérzékelõ szervei rendkívül fejlettek, ezért érzékeli a vízben olyan jól a legminimálisabb rezgést is. A pergetés technikája a következõ: a villantót bedobás után szinte rásiklatjuk a vízre, a kemény vízbecsapódást mindenképpen kerüljük el, majd hagyjuk egy kicsit hulló falevél módjára merülni, a bevontatás csak kb. a fenék felett fél méterrel kezdjük meg, és nem egyenletes tempóban, hanem néha meg meg állva hol gyorsan, hol lassan vontatva. A bot hegyének emeléséve, süllyesztésével is életet tudunk lehelni a “vasba”. A twisterezés is eredményt hozhat, itt feltétlenül engedjük le a mûcsalit a fenékre, és onnan a fenéken táncoltatva kell vezetni. A woblerek napjainkban eléggé elterjedtek, így ezekkel a mûcsalikkal is eredményesen horgászhatunk csukára. Itt is törekedni kell a nem egyenletes vezetésre, mivel a mûhalunk csak egy darab fa, a horgásznak kell életre keltenie. Csukázhatunk még fenekezõ módszerrel is, az ólom és a horogelõke közé érdemes beiktatni egy parafadugót, vagy styropor hab darabkát, ez egy kicsit megemeli a fenékrõl a csalihalat, így azt hamarabb észreveszi a ragadozó, fõleg élettelen hallal való horgászat során fontos.

 

A felszerelés:

Két szempotot kell figyelembe venni a felszerelés kiválsztásakor, mennyire akadályos a vízterület ahol horgászunk, illetve, hogy milyen évszakban horgászunk. Úszós csukázásnál a bot legyen közép parabola akciójú, semmi esetre sem spiccakciós, mivel az elsõ dobásnál könnyen lerepülhet a csalihal a horogról, hossza 3-3,6 m, dobósúlya 70-100 g, nehéz akadós terepen akár, 80-150 g dobósúlyút is választhatunk. Az orsó legalább 50-es kapacitású legyen, a zsinór 0,30-,050 mm. A horgot mindig élezzük meg kellõen, hiszen ez a biztos akadás egyik feltétele, afelõl, hogy egyágú, vagy háromágú horgot használjunk, megoszlanak a vélemények. A háromágúnál biztosabb az akadás, de annak a valószínûsége is nagyobb, hogy kiemeléskor a hálóba akad a horog szabadon maradt ágai közül egy, és a legkritikusabb pillanatban rázza le a hal magát a horogról (micsoda bosszúság, velem már történt meg ilyen). A pergetõbot viszont legyen spiccakciós, hossza 2,40-3,00 m, dobósúlya a tereptõl függõen 20- 40 g, 50-100 g legyen, az orsó legalább háromcsapágyas, kúpoa dobkiképzésû legyen, jó ha a zsinórvezetõ görgõ is csapágyazott, így kevéssé csavarodik a zsinór, a zsinórvastagság ,020- 0,35 mm lehet, csak jóminõségû zsinórt használjunk, erre a célra a legmegfelelõbb a lágy, sima felületû, kopásálló zsinór. Pergetéskor a mûcsali elé feltétlenük kössünk fel drótelõkét, vagy kevlár elõkét, mert ennek hiányában gyakran mondhatunk búcsút kedvenc villantóinknak. A woblerek mozgását akadályozzák a drótból készült elõkék, merevek, sprõdek, ezért itt csak és kizárólag kevlart használjunk. A fenekezõ horgászatnál a felszerelés megegyezik az úszós módszernél említettekkel, csupán annyiban különbözik, hogy a bot kiválasztásánál a hosszúság nem olyan mérvadó, dobósúly tekintetében alkalmazhatunk kicsit nagyobb teherbírású horgászbotot.

Csalik:

Csukára horgászhatunk, élõ illetve élettelen hallal, valamint a mûcsalik számos példányaival. Az élõ hallal való horgászat során a kishal méretét figyelembe kell venni mindenképpen, az ideális csukázó csalihal mérete 8-15 cm között mozog, ekkora halat még biztonságosan, leszakadás nélkül kihajíthatunk. Ennél nagyobb csalihalat csak indokolt esetben használjunk, ott ahol kapitális csukák kapása várható. A kishal színezete döntõen befolyásolja az eredményességünket, a csuka elsõsorban a sötétebb tónusú csalihalakat részesíti elõnyben (kárász, compó, jász, vörösszárnyúkeszeg), illetve azokat amelyek intenzíven mozognak a horgon (sokszor a kárász nem válik be, mert fenékre letéve gyakran lustán elfekszik és nem hívja fel a ragadozó figyelmét). A sneci is bevált csalihal ínséges idõkben, gyakran ez a halacska hozza meg a legjobb eredményt. Élénkebb színezetû halakra is elõszeretettel ront rá vizeink tigrise, akinek módja van rá próbálja ki az élénkpiros aranyhalat, nem fog csalódni, ugyanis a csukák kíváncsi természetûek, elõszeretettel érdeklõdnek az élénkebb színû csalik iránt. Még egyszer hangsúlyoznám, Nyugat-Európa egyes országaiban az álatvédõk heves tiltakozása végett betiltották az élõhalas horgászatot. Az élettelen csalihallal való horgászat esetén mindig igyekezzük úgy kiválasztani, méretre megfelelõ legyen, érdemes injekcióstûvel levegõt fecskendezi az élettelen csaliha testüregébe, igy elérjük, hogy lebeg a vízközt. A csalihal fajtájáról megoszlanak a vélemények, van aki például tengeri hallal próbálkozik. Fekete István az Alcsiszigeti Holt-Tiszán például fagyasztott heringet tûz a horogra, mivel tapasztalta, hogy a csukáknak rendkívül jó a szaglásuk. A hering húsa nagyon laza ezért érdemes vékony damillal egyszer átkötni, hogy tartson a horgon. Mûcsalik terén ma már széles a választék támolygó kanál, körforgó villantó, twister, különféle gumihalak, woblerek színes választékát kínálják a kereskedõk. A támolygó villantók közül a széles kanálformájúak a legmegfelelõbbek (Heinz- kanál, DAM-Effzet), körforgó villantók közül a nagyobb méretûeket válasszuk (Mepps Aglia Long 5, Mepps Gigant Killer). Színezetük tekintetében csak annyit, hogy zavaros tisztuló vízben, illetve borús idõben, kissé csillógóbakat, napsütéses idõben, tiszta vízben egész sötét rézkanalakat használjunk. Twisterek közül a világosabb színüekkel próbálkozzunk, az ólomfej színe lehet fekete, illetve piros, a twisterfarok citromsárga vagy fehér. Újabban elõszeretettel használatosak a gumihalak, fõleg nagyobb példányaival lehet kapásra bírni a kapitális csukákat. A woblerek közül a vizekben elõforduló halakhoz hasonló mintázatút válasszunk (J-9-S, J-9-P, SSR-9-S, SSR-7-CW).

Fárasztás, kiemelés élvetartás:

A csuka kapása rendkívül heves, pergetéskor gyakran hatalmasat ránt a boton. Az úszós horgászatnál rendkívül jól meg lehet figyelni, ahogy a csuka beforgatja a kishalat a szájába, amit rendszerint derékon kap el, és a beforgatás után fej felõl nyeli el. Fárasztása rendkívüli élmény, a csuka nem kitartó harcos, viszont látványos tornamutatványokat tud produkálni a horgon, ez ugyan szép és látványos, de ugyanakkor ilyenkor szokott lemaradni a horogról a legtöbb megakasztott hal. A fárasztásnál semmi esetre se erõltessük, csak és kizárólag akkor ha valamilyen akadály felé tart. Számtalanszor elõfordult már, hogy a csuka az akadó felé tartott, és a horgász az akadó irányába kezdte húzni, mire a hal megfordult a nyílt víz felé, ilyen is van. Nem szabad a vízfelszínre kényszeríteni, mert ilyenkor szokta kirázni a horgot a szájából. A fárasztáskor a halunk szákolásra érett akkor, ha egy kicsit oldalra dõl, és látszólag nem produkál kirohanásokat, ilyenkor azért még erõre kaphat, ezért ne siettessük a kiemelést. A szákolás mindig fej felõl történik, sosem a szákot toljuk a halhoz, hanem a halat húzzuk a vízbe merített szák fölé, mikor a szák öblében van a hal óvatosan kicsúsztatjuk a partra. A csuka jól viseli a rabságot, a szájába akasztott szájbilinccsel akár napokig is élve tartható, amennyiben a horog túl mélyre akadt, a hal vérzik, kár próbálkozni a felbilincseléssel, azonnal üssük fejbe a csukát és csavarjuk be egy ruhába, így akár néhány órán át is friss marad. Nyári idõszakban a megölt csukát belezzük ki és akasszuk ki hûvös helyre, maj csavarjuk be nedves ruhába.

 


 harcsa

A harcsa horgászata

Hol keressük:

A harcsa nagyobb folyóink és tavaink ragadozóhala, nappal búvóhelyet keres magának, többnyire éjszaka aktív. Búvóhelyül előszeretettel választ nagyobb gödröket, mélyedéseket, amennyiben nincs ilyen gyakran beáll a medertörés vonalába is. Mindig a legmélyebb részeken kell hogy keressük egyaránt folyóvízen és tavon. Folyókon nappal többnyire alámosott partoldalak mély, örvénylő vizénél tartózkodik. Éjszakai órákban kihúzódik egészen a part széléig a bandázó kishalak után. Tavakon is a legmélyebb részeket kedveli, de érdekes tapasztalat, hogy fõleg tavaszi hónapokban, amikor a napsütés felmelegíti a partszéli vizeket, a harcsa kimerészkedik partközelbe sütkérezni. Ívási idõszakban nagyobb bedõlt fák mellett, gyökerekkel benõtt partoldalon tartózkodik, ikráit õrizve.

Kapási idők:

Mivel a harcsa éjjeli ragadozó, a kapási idõk is kitolódnak erre a napszakra, de kivételt képez az idõjárás alakulása. Elsõsorban a nyári fülledt melegben kirobbanó zivatarok elõtt fokozódik az aktivitása, idegessé ingerlékennyé válik, állandó mozgásban van, szinte mindennek odavág ami elékerül. Ilyenkor aratnak a pergetõhorgászok. Ha napközben van a zivatar akkor a vihar elcsitulása után már nem nagyon mozog, elfekszik a mederfenéken. Este sötétedés után 1 órával már érdemes bevetni a harcsára felcsalizott horgot, amennyibe éjfél után 1 órával még nincs kapásunk, kár tovább próbálkozni. Alkalmasak még a napfelkelte elõtti órák is, gyakran a harcsa ilyenkor is táplálkozik. A vizszintingadozásra is reagál a harcsa, ez az a hal amelyik zavaros vízbe is táplálékot vesz magához, ilyenkor kihúzódik egészen a partmenti vizekre is. Áradás elõtte ún. “pezsdüléskor” fokozódik a kapókedve, áradáskor étvágyát megtartja, az ár levonulása után visszahúzódika mélyebb vizekbe. Valószínûleg ez azzal magyarázható, hogy áradás idején a víz elönti az árteret és onnan számos bogarat, férget, pockot hoz a víz magával, és a harcsa teletömheti a gyomrát, ilyenkor halat is ritkán fogyaszt.

Horgászmódszerek:

A harcsára az úszózás, fenekezés, pergetés, valamint egy speciális horgászmódszer: a kuttyogatás módszerével horgászhatunk. Az úszós horgászmódszer nem terjedt el eléggé, ennek ellenére eredményes lehet, fõleg állóvizeken, tõzeglápokon (Vajai õstó) ahol csónakból horgászunk, és nem kell messzire hajítani a felcsalizott horgot. Az úszó nagyméretû legyen, lehetõleg olyan anyagból készüljön ami ellenáll a mechanikai sérüléseknek (parafa, hungarocell), felhajtóereje nagy. Az úszót sohase fenekezzük le, tapasztalat szerint a védekezõ harcsát gyakran amiatt veszítjük el, hogy az ólom elakad a fenéken lévõ akadályba. A fenekezõs horgászmódszer a legelterjedtebb, legnagyobb számban ezzel a módszerrel fogják a legtöbb harcsát. Az ólom legyen nagy, mivel jelentõs távolságra kell eljuttatnunk a felcsalizott horgot, az ólom alakja állóvízen gömbölyded, míg folyókon lapos, hogy a sodrás el ne vigye.

Éjszakai fenekezõ horgászatnál elengedhetetlen kellék egy megbízható mûködõképes viharlámpa, amelynek a vízfelõli oldalát staniolpapírral lefedjük, mert a fény zavarhatja a partmentén tartózkodó halakat. Éjszaka ugyanis a harcsa kihúzódik a part közelébe, hogy apró halakat ragadozza. Kapásjelzõt nem érdemes használni, mivel a harcsa oly erõsen ragadja meg a csalit, hogy gyakran a gyanútlan horgász horgászbotját is vízberántja. A bot hegyének bólogatásából tudunk következtetni a kapásra, amely elõször egy- két rántás, majd egy határozott erõs húzás formájában jelentkezik. A következõ horgászmódszer a pergetés, amellyel a “látott” harcsát lehet megfogni a legkönnyebben. A pergetéshez mûcsaliként használhatunk támolygó illetve körforgó villantót (nagyobb méretût). Támolygó villantók közül a kanál formájúak váltak be legjobban (ABU Toby, DAM Effzet). A körforgó villantóknál a szélesebb kanalúak a legmegfelelõbbek (Mepps Long Killer). A gumihalakkal való horgászat is eredményes lehet, itt a nagyméretû gumihalak jöhetnek csak szóba, a horog szerelésénél azonban ügyelnünk kell arra, hogy stabilan legyen rögzítve, ugyanis elképesztõ erõhatásoknak van kitéve a harcsa szájában a szerelék. Woblerrel való horgászatnál zavaros vízben mindig feltûnõ színû woblert válasszunk, tiszta vízben pedig olyat amely a legjobban hasonlít a vízben lévõ táplálékhalakhoz. Rendkívül ügyeljünk a mûcsali zsinórra való felerõsítésére. Ha a harcsa a felszínen rabol, tehát látható, akkor úszó woblert használjunk (Rapalák közül: J, SSR, Original). Amennyiben erõmûvek alvizén horgászunk pergetve úgy a merülõs woblereket részesítsük elõnyben (gyakran nappal is mozog a harcsa az erõmûvek kavargó oxigéndús alvizén). A mûcsali vontatásánál ügyeljünk a jó vezetésre, gyakorlott pergetõhorgász meg tudja szinte méterre pontosan mondani, hogy milyen mélységben jár a mûcsalija. Feltûnõen szakaszosan kell vezetni a mûcsalit, ugyanis a harcsa látása nem olyan erõs, inkább a mozgásérzékelõ szervei a kifejlettebbek. A következö horgászmódszer talán a Magyarországon használtak közül a legeredményesebb Ez a kuttyogatás. Õsi magyar horgászmódszer, amely a harcsa jó hang illetve rezgésérzékelõ tulajdonságait használja ki. Speciális eszközre van szükség hozzá az ún. kuttyogatóra, amely anyagát tekintve készülhet fémbõl és fából egyaránt (a szegedi halászok konyhakésbõ készített kuttyogatót használnak, míg a felsõ Tiszán a diófából faragott kuttyogató mellé teszik le a voksukat a harcsavadászok). Maga a szerszám három fõ részbõl áll: nyél, él, kanál. Sok vita kering arról hogy a kuttyogató hangja valójában mit utánoz, egyesek szerint a vízbe ugró békát, mások szerint a harcsa rablásának hangját, egy biztos: az egyik legeredményesebb horgászmódszer. A kuttyogatás mozzanatai a követekzõk: Mindig csónakból történik, a szereléken csak eg y kötést engedjünk meg, ez pedig a horogkötés legyen. A szerelék nem tartalmaz mást mint egy, vagy kettõ 80-150 g-os szivarólmot, amit a zsinórra felfûzünk, alá ütközõt teszünk. A legalsó ólom aljára szoktak piros rojtot kötni, meg lehet próbálni, sokak szerint nincs sok jelentõsége. Ezután jöhet a horog felkötése, amit nagyon gondosan végezzünk, mivel itt a leggyengébb a szerelékünk. A kuttyogatás technikája a következõ: A “fát” jobb kezünkbe fogjuk, a mozdulatot a víz felé elõször válból indítjuk, majd ahogy a vízre ér a kuttyogató tányérja a karunkkal húzunk egyet, az utolsó fázist a csukló erõteljes határozott mozdításával fejezzük be. Ha tökéletesen csináljuk, nem lesz loccsanó a hang, hanem olyan mint amikor egy dugót kuhúznk az üvegbõl, sok gyakorlást igényel, de az eredmény kárpótolhat minden gyakorlásra szánt óráért.A hangot tulajdonképpen a kuttyogató tányérja által húzott víztölcsér leszakadása hozza létre.

Felszerelés:

A harcsázáshoz erõs felszerelésre van szükség, mivel a legkeményebben védekezõ halfajok egyike, és ha belegondolunk, hogy testömege meghaladhatja a 50-80 kg-ot akkor joggal választhatunk kemény szereléket. Úszós, illetve fenekezõs horgászathoz hasonló felszerelést alkalmazzunk, talán annyi különbséggel, hogy úszózásnál kicsit hosszabb legyen a horgászbot. A bot hossza 3-3,6 m, akciója B, illetve parabolaakció, dobósúlya 150-350 g, a bot önsúlya nem lényeges mivel itt nem tartjuk állandóan kézbe a botot. Az orsó minimum 70-es zsinórkapacitású legyen. A zsinór legalább 40-es, de ahol nagyobb harcsára is számíthatunk, illetve akadós a terep ott bátran használhatunk akár 70-es átmérõjû zsinórt is. Az utóbbi idõben elterjedt a multifil zsinór amit a harcsázásnál is nagy sikerrel bevethetünk. Elegendõ a 30-35-ös átmérõjû, mivel ennek nagyobb a szakítószilárdsága mint a hagyományos monofil zsinóroké. A horog legyen tûhegyes és vastaghúsú, mivel roppant nagy erõviszonyoknak van kitéve, a márka szempontjából a WMC-t, illetve a Mustad-ot ajánlom 3/0-7/0-ás méretben. A horog vásárlásakor ne fukarkodjunk, érdemesebb megvenni a kissé drágább, de jobb minõségû horgot. pergetésnél a bot legyen 3-3,3 m hosszú, dobósúlya 80-150 g, akciója B, a gyûrûk, külünösen a keverõgyûrû legyenek nagy méretûek, itt már lényeges szempont a bot önsúlya mivel egész idõ alatt a kezünkben tartjuk, kompromisszumot kell találni. A zsinór legyen strapabíró, és erõs, ugyanakkor rugalmas, méretét tekintve sohasem használjunk 35-ösnél vékonyabbat. Az orsó legalább 4 csapágyas legyen a legkorszerûbb nyújtott, polírozott dobbal, mert csak így dobhatunk megfelelõ távolságra, fékrendszere megbízható legyen. A kuttyogató felszerelés a legkülönlegesebb, így ezt hagytam a végére. A bot szokatlanul rövid 1,8-2,0 m, de viszont rettenetesen erõs, dobósúlya 250-500 g, sokan tengeri bototkat használnak, ezeknek a spiccgyûrûje görgõs kivitelû, igy a zsinór kevésbé csavarodik. Az orsó nagyméretû, elõnyős a multiorsó használata, mivel erre fér fel sok zsinór, és ami a legfontosabb csavarodás mentesen. A zsinór mindenképpen fonott zsinór legyen, mert a fenéken lévõ akadályok mellett úszik el a horogra akadt harcsa, így strapabírónak kell lenni. A horog minimum 3/0-ás méretû hegyes vastaghúsú legyen, sokan háromágú horgot használnak, de az egyágú is megteszi.

Fárasztás, kiemelés, élvetartás:

A harcsa az édesvízi halaink közül a legkitartóbban küzdõ halfajta. Megakasztás után, mint egy mozdony elkezd rohanni, ilyenkor a gyanútlan, tapasztalatlan horgász a botot is alig képes kézben tartani. Ha ilyenkor nem sikerül megállítani zsinórszakadás lesz a horgászat vége. Az elsõ kirohanás után általában elfekszik a fenéken a hal, csak a fejét lóbálja, ilyenkor a féket kissé ki kell engedni, és a horgászbot nyelére ütéseket kell mérni, vagy pengetni kell a feszes zsinórt, általában erre nekirugaszkodik a harcsa egy újabb kirohanás erejéig, de ijenkor már fogytán van az ereje. Meg kell próbálni a víz felsõbb rétegeibe késznyszeríteni, és állandó mozgásba tartani, ha nem engedjük lefeküdni a fenékre akkor már majdnem biztos a siker. A fárasztás következõ szakaszában a harcsa fejre állva próbál megszabadulni a “kantártól”, ilyenkor farkával ostorozza a zsinórt ami a horgászboton erõteljes rántgatásokban mutatkozik meg. Ilyenkor szokta öszsekenni nyálkával a zsinórt, ami a fárasztás ideje során eggyre feljebb csúszik, egyes horgászok következtetni tudnak az esetleg elszabadult hal méretére, ez tulajdonképpen nem mindig fedi a valóságot. Az utolsó fázisban a hal buborékokat enged ki magából, ez már biztos jele a fáradásának, majd a zsinór hajlásszöge elkezd csökkenni, végül a harcsát is megpillantjuk. Még ilyenkor is tartogat õkelme meglepetéseket a gyanútlan horgász számára, csak akkor szabad a kiemelést megkísérelni, ha a harcsa fejét megérintve a hal már nem kezd el kirohanni. A kisebb példányokat természetesen szákoljuk, mindig fej felõl merítsünk, ha a feje benne van a szákban a többi testrésze engedelmesen utánnacsúszik. kézzel is meg lehet próbálkozni a kiemeléssel, erõs kesztyût érdemes húzni, mert a harcsa tûhegyes kefeszerû fogazata könnyen lehámozhatja az ember kézfejérõl a bõrt. Még egy tanács: kézzel való kiemelésnél, a harcsa fejét mikor a vízbõl kiemeljük, a testét tengelyirányban elkezdi csavarni, a 6-8 kg-os példányok képesek a horgász kezét is kicsavarni. Ezért a legcélszerûbb ilyenkor a mellúszó kemény sugarát a másikk kézzel megragadni, és mikor elkezd csavarodni, ellenkezõ irányba kell fordítani. A legbiztosabban vágóhoroggal lehet kiemelni a harcsát, amikor felénk úszik és a szája résnyire tátva van az alsó álkapcsába kell beakasztani a vágóhorgot, és egy határozott húzással kell kiemelni. A vágóhorgot sohasem hurkoljuk a csuklónkra, sokszor elõfordult már baleset emiatt, hogy a még nem kellõen fáradt harcsa megugrott, és csak a szerencse no meg persze a csónakdeszka mentette meg a horgász életét. Életbentartása többféleképpen is lehetséges, régen bárkákban tárolták, gyakran a kiemelése nem volt egyszerû mert a harcsa gyakran odakapott a horgász kezére. A legegyszerûbb módszer a felkantározás, az alsó álkapocsba erõs kötelet fûzünk, és azt stabilan kikötjük. Mindig annyi kötelet kell engedni a harcsának hogy el tudjon fekükni a fenéken, mert az állandóan mozgásban lévõ harcsa hamar elpusztul.

 

 

 visszaforum-