Horgászismeretek

visszaforum-

 

 

Pergetés körforgóval

A horgászat alapismeretei                                                                

 

A horgászathoz szükséges fontos felszerelési tárgyakat mutatjuk be ezen az oldalon, a botok orsók zsinórok ismertetése mellett kitérünk az apróbb de nem elhanyagolható fontosságú eszközökre is mint forgókapcsok, karabínerek. Tanácsot próbálunk adni a kezdõ horgászoknak a megfelelõ horgászcikk kiválasztásához, de reméljük a profi horgászok is találnak érdekes információt.

A horgászbot:

A horgászbot kiválasztásánál néhány szempontot figyelembe kell venni, elsõsorban, hogy milyen horgászmódszerhez akarjuk használni. Elsõdleges szempont a bot hosszúsága, ezt a horgászcikkgyártók cm-ben adják meg a horgászcikkgyártók, az 1,5 m-es kuttyogatóbottól egészen az akár 15 m-es versenybotokig. Másik fontos szempont a bot dobósúlya, amit megmutatja, hogy mekkora az a tömeg amit el lehet biztonságosan, bottörés nélkül dobni a horgászbottal. Általában gramm-ban adják meg. Az alig 5-20 g-os dobósúlytól egészen az 500 g-os dobósúlyú botokig széles a választék. Fontos még a bot akciója jelölése betûkkel történik: A, B, C. Az akció megmutatja hogy a bot terhelés hatására hogyan viselkedik, vagyis hogyan, mekkora ívben hajlik. A “B” akciós egészen a spiccrészen hajlik, a bot gerince kevésbé van igénybevéve. A “C”akciós szinte egészében hajlik, ez az ún. parabolaakció, nagyobb halak fárasztásánál fontos szerepe van, fõleg a gyors hirtelen kirohanásokat lehet vele nagyon jól lekezelni. Az “A” akciós átmenetet képez a “C” és a “B” akció között. Speciális botmegkülönböztetés is létezik, például a mûlegyezõ horgászbotoknál, itt nem azt veszik figyelembe hogy a bot hol hajlik, mert a súlyozott zsinórral való dobáshoz a botnak egész részében dolgoznia kell. Itt használják az ún. AFTMA beosztást, ami lehetõvé teszi a legmegfelelõbb felszerelés kiválasztását, az általunk horgászni kívánt halfajhoz. A horgászbot anyagát tekintve igen széles a választék, régebben a bambusznád illetve a ragasztott bambusz botok tették ki a horgászbotok zömét. Késõbb megjelentek az epoxigyantával összeragasztott üvegszálas botok, amelyek általában két részbõl áltak, rézhüvelyek segítségével csatlakoztak egymáshoz. Majd ezeket felváltotta az ûrtechnikában alkalmazott carbon illetve kevlárszálszövésû horgászbotok, amelyek már alkalmazható teleszkópos kivitelben is (csövekbõl áll amelyek összevannak toldva).

A legkorszerûbb keresztszövésû kevlár anyagú horgászbot keresztmetszete. A horgászboton a zsinór vezetését gyûrûk végzik, a legnagyobbat ami a nyélhez a legközelebb

található ún. keverõgyûrûnek nevezzük, amely a zsinór szabad és egyenletel lefutását segíti elõ. Az anyaguk régebben különféle fémek oxidos bevonatával készültek, de ezek nem voltak megfelelõek, mivel a zsinór hamar rovátkákat rágott bele, ami hamarosan zsinórszakadáshoz vezetett. Ezeket az anyagokat felváltotta a kerámia gyûrûsor, ami elsõsorban súlya miatt volt kedvezõtlen. A legmegfelelõbb megoldást az ún. Fuji gyûrûk jelentették, a kopás elhanyagolható volt. A botokra való felerõsítés szempontjából is léteznek különféle gyûrûk, a tömör üvegbotokra általában kötözõs ún. talpas gyûrûk valók, a teleszkópos botokra csöves gyûrûk való, amelyeket ragasztással lehet felerõsíteni.

A horgászorsó:


A zsinór tárolására, valamint feltekereésére van alkalmazva, sõt ma már komoly fékrendszerrrel rendelkeznek, mikor fárasztáskor a hal lehúzza a zsinórt, a fékezéssel is ellentétes irányú húzóerõt lehet kifejteni. Régebben tárolóorsó jelentette a zsinór tárolását, fékrendszerük megbízhatatlan volt. Ezeket felváltotta az ún. peremfutó orsó, amely egy tengelyre merõleges dobra csévéli fel a zsinórt, úgy hogy egy zsinórelkapókar körkörösen forog a tegelyen.

Korszerű peremfutó orsó

A 80-as évek elején megjelent magyarországon a tengeri horgászatban elõszeretettel alkalmazott multiplikátoros orsó, amely zsinórtároló dobja hasonlít a tárolóorsóéra, de megbízhatóbb fékrendszerrel rendelkezik, csillagféke van. Nagyméretû dobja sok zsinórt tud tárolni csavarodásmentesen, mivel ellentétben a peremorsóval a zsinór nincs a tengelyre merõleges körpályára kényszerítve, és csak egy szálvezetõ vezeti a zsinórt ami csak a dobra való egyenletes csévélést szolgálja. Áttételes meghajtószerkezet mûködik benne, ami anyit jelent, hogy tetszõleges sebességgel tekerhetjük fel a zsinórt. A multiorsóval való dobás nem egyszerû dolog azoknak a horgászoknak akik a peremorsó használatához szoktak hozzá. A fej feletti lendítést itt el kell felejteni, hiszen így csak gubancot tudunk elõidézni, a szerelék az orrunk elõtt pottyan a vízbe. A dobást alulról, kissé oldalról kell indítani, legyezõ mozgással, a bot midig a bedobás irányába mutasson. Hazánkban elsõsorban kuttyogatásra, és nádi pontyhorgászatra használják a horgászok.

“Bigfish”elnevezésû multiorsó

 

 

A zsinór:

A hal és a horgászbot közötti kapcsolatot biztosítja, ma már nagyon sok követelménynek meg kell felelnie. Régebben a XX. század közepén hernyóselyembõl szõtt zsinórral horgásztak (fõleg a legyezõhorgászok), karbantartásuk nehézkes volt, mert minden horgászat után szárítókeretre kellett csévélni, mert különben a meglehetõsen magas árú zsinór tönkrement. Késõbb megjelentek a mûanyag szálból készült zsinórok, az elsõ próbálkozások nem tökéletesre sikerültek, ugyanis félgumi zsinórok készültek, ami megnyúlt de nem változott vissza eredeti hosszúságára. Igazán tökéletes nejlon zsinórokat a 70-es években kezdtek el gyártani, mgejelentek az elsõ márkás zsinórok is mint a DAM, Siglon, Shakespeare. Ezután nagyüzemmé nõtte ki magát a zsinórgyártás sok zsinórgyártó tûnt fel a horgászcikkpiacon, jobbnál jobb kondíciókkal bíró zsinórjaikkal. A 90-es évek elején megjelentek a multifil (több szálból fonott) zsinórok, amelyek forradalmasították a nagyobb halak horgászatát, a hagyományos monofil zsinórokkal szemben a szakítószilárdság sokszorosára nõtt. egyetlen hátrányuk viszont, hogy kevésbé nyúlnak, ez bizony fárasztásnál okozhat komoly gondot, ha a horgász nem megfelelõen állítja be a fékerõt és a nagyobb hal hirtelen megugrik. Fõleg nádi pontyozásra, kuttyogatásra használják. A zsinór tulajdonságai közül a leglényegesebb a szakítószilárdság, a csomótûrés, lágyság, a környezeti hatásokkal szembeni ellenállóképesség. A szakítószilárdság kg-ban megadott érték, külföldi zsinóroknál Font-ban adják meg (1 Font kb. 0,5 kg). Ez azt jelenti hogy egyenletes terhelés hatására a zsinór a megadott kg értéknél fog elszakadni, persze ez csak irányadó érték, például a zsinór másként viselkedik száraz állapotba mint nedvesen. Egyes horgászcikkgyártó a termékükön feltüntetik a nedves állapotban mért szakítószilárdságot is. A csomótûrés a másik szempont ami fontos egy zsinór kiválasztásánál. Általános tapasztalat, hogy a lágy zsinórok csomótûrõbbek mint sprõdebb társaik, de ennek meg van az ára is mivel ezek az igen lágy zsinórok szerényebb szakítószilárdsággal rendelkeznek. Nagyon fontos a helyesen megkötött csomó, mivel a csomó gyengíti leginkább a zsinórt. A fonott zsinóroknál speciális csomók kötésére van szükség, mivel ezek igen lágy zsinórok. Fontos szempont a kopásállóság és a környezet hatásaival szembeni ellenállóképesség, fõleg nagyobb tavaink, és a folyóvizek homokos horgászhelyei “eszik” a zsinórt, a fonott zsinórral nincs gond mivel nem annyira sérülékeny. A monofil zsinórok közül a legkopásállóbban a kissé kemény zsinórok. Egyes zsinórokat bevonják a napsütés UV sugárzása elleni védõbevonattal, ami jóval megnöveli a zsinór élettartamát.
Összegzésül: a zsinór vásárlásánál egyszerre tehát több szempontot kell figyelembe venni.

Az úszó:

Anyagát tekintve sokféle lehet, készülhet fából (elsõsorban puhafából pl. balsafa), mûanyagból, vagy a most divat poliuretán habból öntve. Egyetlen követelmény, hogy megfelelõ bevonattal legyen ellátva, fõleg fokozottan érvényes a fából készült úszókra, mivel ezek megduzzadnak vízfelvétel hatására. Színezete egyéni izlés szerint történhet, de egy fontos szempontot itt is figyelembe kell venni: a vízbõl kilátszó résznek a láthatóságát. Különféle fluoreszkáló anyaggal bevont úszók látszanak a legjobban. A színnek is fontos szerepe van, nagyon jól látszik nappal az égõvörösre festett úszó antennája, viszont szürkületben már kevéssé, így ilyenkor a legmegfelelõbb szín a matt fehér. Csíkozással is kedvezõ eredményt érhetünk el, jó összetétel fekete-fehér, vörös-fekete, citromsárga-fekete. A láthatóság érdekében, fõleg ha távolabb van bedobva a szerelék, sokan mûanyag gyöngyöt is felhelyeznek az úszó antennájára, vigyázni kell azonban, hogy a gyöngy ne nagy súlyú legyen, mert ez megváltoztathatja az úszóra ható felhajtóerõt. Az úszók terhelhetõségét grammban adják meg a gyártó, így könnyen ki tudjuk választani a legmegfelelõbbet. Például egy nagy felhajtóerõvel bíró csukázóúszót akár 20-30 g súlyal is lehet terhelni mégis fennmarad a víz színén, a keszegezõúszók szerényebb terhelhetõségûek 1-15 g -ig terjed az intervallum. Típus szerint sokféle úszót megkülönböztetünk, elsõsorban az a mérvadó, hogy milyen halfajra szertnénk vele horgászni. A ragadozóhalakhoz nagyobb méretû úszók használatosak, a csuka horgászatához tömzsi 20-30 g teherbírásút, süllõ úszós horgászatához vékonyabb törzsû és kisebb teherbírásúak használatosak. Pontyozáshoz, nagyobb keszeg, kárász fogásához 15-20 g teherbírásút használjunk, persze sokféle típus létezik, ezt a horgászmódszer dönti el. Feltolós úszós horgászathoz mindig hosszú antennájú úszót használjunk, felfektetõs szerelékhez viszon nem olyan fontos a hosszú antenna, mivel kapásnál az úszó úgy is elfekszik a víz színén. Fõleg éjszakai horgászatnál nyújt segítséget a lemezantennás úszó, amely törzsébe egy kb. 1cm széles általában fehér színû mûanyag lemez van beleépítve. Bár mostanság már elterjedtebbek a világító patronok, és még praktikusabb, a világító úszók. Keszegezéshesz sokféle típusú és színezetû úszót használhatunk, itt a legnagyobb a méret és színkavalkád, egy átlagos horgásznak is legalább 8-10 féle keszegezõúszója van. Itt már a szinezésen és a terhelhetõségen kívül sok szempontot kell figyelembe venni, például: a halfaj, a víz tulajdonságai, milyen távol kívánunk horgászni. Az úszó alakját tekintve lehet hosszúkás és lehet gömbölyded, a hosszúkás alakút elsõsorban álló, vagy lassú folyású vizen használjuk, a gömbölyded formájút gyors folyású vizeken, van még egy speciális forma a körtealak amely univerzálisnak mondható mind folyó, mind állóvízre. Mivel mélyebben van a súlypontja elõszeretettel lehet alkalmazni szeles idõben. elterjedt még az ún. ceruzaalakú úszó amit növényzettel sûrûn benõtt részeken használnak, fõleg compó horgászatához. Az úszónyak formája is fõ választási kritérium lehet, a vágott nyakú úszót sima hullámzásmentes vízen használjuk (a kapás jobban észrevehetõ), a fokozatosan elkeskenyedõt pedig hullámzó vízre alkalmazzuk. Újabban elõszeretettel horgásznak önsúlyos úszóval, ami azt jelenti, hogy az úszótörzs alsó részében súly található (ólóm, vas), ami a dobástávolság megnövelésében játszik nagy szerepet. Halfajok tekintetében, sokféle úszó áll a rendelkezésünkre egészen a 1-2 g teherbírású küszözõ úszótól egészen a 10-15 g-os folyóvízi bolognai úszókig.

A horog:

Kezdetben brozból és vasból készült horgokat használtak, amelyeket kovácsolással állítottak elõ. Forradalmat jelentett a horoggyártás terén, mikor megjeletek az elsõ nemesacélból készült horgok, szívósságuk rugalmasságuk miatt a legmegfelelõbbek voltak a horgászatra. A szívósságukat a megfelelõ mértékû rugalmasság mellett úgy õrizték meg, hogy a gyártás során edzették a horgokat. Ezeket a horgokat állandóan élezni, fenni kellett, hiszen a megmunkálás nem tette lehetõvé a horoghegy megfelelõen élesre való kialakítását. Azután megjelentek a lézerrel megmunkált hegyû acélhorgok, amiket már nem kellett fenni annyiszor. Manapság a magas széntartalmú acélból készült ún. karbonhorgok képezik a horogfajták rugalmasságuk szívósságuk mindenek feletti.zömét, ezeket különleges gyártástechnológiával állítják elõ, ezeket a horgokat élezni nem kell mivel a hegy kialakítása kémiai úton történik és tökéletesen sima felületet produkálnak,A horgok kiválasztásánál bizonyos szempontokat figyelembe kell venni, elõször is, hogy milyen halfajra horgászunk. Békés halak horgászatánál általában nagy öblû horgok az elterjedtebbek, a bõ öblû horognak a célja, hogy ki ne szakadjon a hal puha szájából. Ragadozó halakhoz általában hosszú szárú kis öblû horgok a használatosak, ebben az esetben viszont a horognak keményen be kell hatolni a hal csontos álkapcsába, és ehhez nagyobb erõt tudunk kifejteni hosszirányba egy hosszúszárú horoggal. A versenyhorászok által használatosak az ún. szakálnélküli horgok amelyek megkönnyítik a kisebb érzékenyebb csalik feltûzését (árvaszúnyoglárva), valamint a hal levételét a horogról. A horog méretét a horgászcikkgyártók egységesen számozással jelölik, mégpedig úgy, hogy a horog méretével fordítottan arányos számozással. Például a legkisebb horgok a 26-os, 24-es, 22-es ezeket küszözéshez, valamint egyéb apróhalak fogásához használjuk. A 10-es 12-es méretût nagyobb keszegfélék, kisebb békés halakhoz, a legnagyobb horgokat /0- val jelölik. például 1/0- ás, 2/0-ás, 7/0-ás (hétnullás). Megkülönböztetünk még füles illetve lapkás horgogat (a zsinór felkötése különbözõképpen történhet). Egyágú, kétágú és háromágú horgok vannak forgalomban, a két- és háromágút a ragadozóhalak horgászatánál használjuk.

Forgók, kapcsok, karabínerek, drótelõkék:

Egészen apró horgászeszközök közé tartoznak, de legalább olyan fontosak, mivel ezek tartják a kapcsolatot a szerelék között. A forgókapcsok közül létezik, két és háromágú, a háromágút általában oldalszerelékeknél alkalmazzuk, fõleg úszós csukázásnál. Fontos a forgókapcsok anyaga, ami lehet fém és lehet valamilyen ötvözet, inkább az olyanokat válasszuk amelyek kevésbé korrodálnak. Napjainkban megjelent a forgókapcsok egy külön típusa a belül csapágyazott forgó, amely még simább, zsinórcsavarodásmentes horgászatot tesz lehetõvé, fõleg a pergetõhorgászok használják megkülönböztetett szeretettel. A karabíneres forgókapcsokat akkor használjuk, ha gyorsan akarunk szereléket cserélni, itt is fõleg a pergetõhorgászatnál jöhet szóba. Mindig olyat alkalmazzunk, amelynek a füle elég nagy, és jól zár a kapocs, nagyobb hal fárasztásánál ez fontos lehet, hiszen a nagy hal megtalálja a szerelés leggyengébb pontját. A ragadozóhalak horgászatához használatos drótelõkék között is számos fajta létezik, különbözõ hosszúságban, anyagban, van olyan amelyiket mûagyaggal vonják be, ezek általában kissé merevek, sprõdek. Az egyik legjobb erre a célra a vanádium, illetve wolframszálból fonott elõke, kellõen lágy és megbízhatóan erõs, ha egy kicsit gubancolódik, némi fáradtsággal még ki lehet egyenesíteni. Most divat a kevlárszál, amelyet az ûrhajózástechnikában használnak, rendkívüli szívóssága miatt elõszeretettel kap helyet a szerelékesdobozokban, egyetlen hátránya hogy a csuka szájában lévõ kis fogakban elakad és gyakran éppen emiatt veszítjük el a zsákmányt.

Kiemelőszák, vágóhorog:

Ha elérkeztünk a hal megakasztása után ahhoz a pillanathoz, amikor a hal elfárad ki kell emelni. Ez kétféleképpen történik: szákkal illetve a 10 kg feletti süllõ csuka harcsa kiemeléséhez általában vágóhorgot használnak. A kiemelõszák lehet összecsukható és nem összecsukható kivitelû. Az összecsukható abból a szempontból elõnyösebb, hogy könyebb szállítani. A kiemelõszák kiválasztásánál figyelembe kell venni, hogy mekkora halakra használjuk. Keszegezéshez a hosszabb nyelû kisebb terpesztésû sûrû szövésû szákot használjunk. Nagyobb halakhoz ritkább hálószemû szákot vásároljunk. Egy dolgot meg kell jegyezni, a szákolásnál nem emeljük fel a szákot, hanem a száját megfogva húzzuk magunk felé, ellenkezõ esetben eltörhet a szák nyele. Minden sikeres horgászat után ellenõrizzük a hálószemeket, hogy nem szakadtak-e ki, valamint, hogy a nyél nem deformálódott el. Manapság már fémbõl készülnek a jóminõségû kiemelõszákok, a versenyhorgászok használnak karbonnyélbõl készült  szerszámot.

A másik eszköz a vágóhorog, sokan kegyetlen mészároseszköznek nevezik, viszont sokszor fõleg nagyobb harcsák kiemelésénél a legmegfelelõbb eszköz (ha nem kell, senki sem szeret nyúlkálni a hatalmas fogkoszorús szájba). Anyaga acél, de nem keményre edzett mert az elpattanhat nagyobb erõkifejtésnél. A nyele készülhet fából, bambuszból, fontos hogy a nyélhez való rögzítés elég stabil legyen. Elõfordul leggyakrabban csónakkal rendelkezõ horgászoknál, T fogantyúval ellátott vágóhorog is. A hegyét mindig köszörültessük hegyesre, és ha nem használjuk húzzunk rá parafadugót, hogy magunkat és mást ne sértsük meg vele.

Műcsalik:

A mûcsalik az élõ csalikkal szemben valamilyen mesterséges anyagból készült eszközök, amelyek kissé vagy teljes egészében utánozzák a halak táplálékát képezõ apró állatokat. Anyagukat tekintve készülhetnek fábó, fémbõ, mûanyagból, gumiból, állati szõrzetbõl stb. A találékony horgászok a legkülönfélébb alkotásokat szokták létrehozni. Egyik ilyen és talán leggyakrabban alkalmazott mûcsali a villantó, amely a sérül kishal mozgását hivatott utánozni, színezete változó, egy dolgot azonban meg kell említeni borús zavaros mélyebb vízrészeken csillogóbb, míg tiszta vízben napsütéses idõben kissé matt, sötétebb színezetû villantót alkalmazzunk. A villantó két fõ csoportba sorolhatók:

-Támolygóvillantó
-Körforgó villantó:

A támolygó villantó oldalazó, kissé cikázó billegõ mozgással hívja fel magára a ragadozó figyelmét. Széles választék van támolygó villantóból. A körforgó villantó két fõ részbõl áll, a tengely és a kanál, a kanál a tengelyen körpályára van kényszerítve és így a tegelyre merõlegesen forog, a hal az oldalvonalával érzékeli a finom rezgéseket.

Twisterek, gumihalak:
A nyolcvanas évek közepén kezdtek magyarországon megjelenni a jiggek, amelyek különös alakjukkal felhívták magukra nemcsak a halak de a horgászok figyelmét, egyesek köszönték szépen nem kértek belõle, mivel ez a szerkentyû gumitestével feloldotta a hagyományos mûanyag horgászdobozt. Sokan viszont annyira megbarátkoztak vele, hogy rendre fogják vele a szebbnél szebb csukákat süllõket, a nagyobbjával a kapitális harcsákat, sõt elég gyakran a békés halak is felveszik. Horgászat a jiggekkel sajátos módon történik, nem úgy mint a villantóval, hogy egyenletesen, néha meg meg ugratva húzzuk, hanem a bot lassú emelgetésével, ejtésével tapogatásszerûen horgászunk. Maga a twister két fõ részbõl áll, az ólomfejbe öntött horogból, és gumitestbõl, felszerelése úgy történik, hogy a gumitestet felhúzzuk a horog szárára (érdemes a testbõl kicsit levágni mert így a farok nem nagyon fog túlnyúlni a horgon, ezáltal kevesebb lesz az üres rávágásunk). Újabban a twistereket ólomfej nélkül is használják, csak a horogszárra felhúzva (lebegõ twister). A gumihalaknál más a helyzet, ott a acélelõkére kell fefûzni a nagyobb méretû mûcsalikat, mozgásuk eltérõ a twisterekétõl, farokrészük lapátformájúra van kialakítva, a vízben való mozgás hatására a farokrész jobbra balra csapkod. Ha jól van felfûzve a drótelõkére akkor élethûen utánozza a kishal mozgását. A színnek itt is fontos szerepe van, nagyon sok ragadozó halunk jó színmegkülönböztetési képességekkel bír. A sötétebb színûeket nappal tiszta vízben a világosabbakat sötétedéskor, illetve áradó zavaros vízben használjuk. Csukára balinra általában fehér színût, süllõre citrom és mustársárga színût, míg harcsára narancssárga színût ajánlanék.

Twisterek, gumihalak minden mennyiségben

Woblerek, rapalák:

Fából, illetve kemény mûanyagból készült mûcsalik, mind testalkatuk, mind mozgásuk, mind színezetük élethûen utánozza a ragadozók táplálékául szolgáló halakat. Egyrészes és többrészes kivitelben készülneik, a többrészeseket középen kapcsolja össze két fül. A fejrészen az ún. terelõlapka helyezkedik el ami a wobler mozgását teszi lehetõvé. Két vagy három háromágú horoggal szerelik fel, ezeket kulcskarika közvetítésével lehet felhelyezni a woblerre. A woblereket kívülrõl szívós festék és lakkréteg védi, mind az átnedvesedéstõl, mind a tûhegyes ragadozófogaktól. Nagyon sok cég gyárt woblereket, Rapala, Nils Master, ABU stb.

Amerikában használatos felszíni horgászatra alkalmas woblerek

Az utóbbi idõben megjelent egy mûcsali amely elsõsorban balin horgászatára alakalmas nem kis eredménnyel. A Tsmanian Devil (tasmániai ördög) egy enyhén meghajlított csõbõl, ami a testét alkotja, és a testébõl hosszanti irányban kétoldalt kiálló terelõszárnyakból áll.

A Rapala:

Az 1950-es években egy finn mesterember Lauri Rapala (ma már a három fia viszi tovább a céget) elkezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy ragadozó halainknak ha élethû mozgású és színû mûcsalit kínálunk fel határozottabban kapnak vajon-e. Gondolatait hamarosan tettek követték megszülettek az elsõ kézzel faragott, egyedi festésû woblerek. Tesztelte színük, méretük, dobósúlyuk, merülési mélységük szerint és egy sajátos kódrendszert alakítot ki. A rapalák megkülönböztetése kétféleképpen lehetséges, a tulajdonságuk, méretük és a színösszetételük  alapján. CDJ-9-GFR

Original: Egyrészes, felszíni felúszó
J: Kétrészes, felúszó
CD: Egyrészes, merülõ
DJ: Kétrészes, merülõ
SR: Egyrészes, mélyretörõ (Shad Rap) SSR: Egyrészes, mérsékelten mélyretörõ
FR: Egyrészes, mélyretörõ, tömzsi alakú (Fat Rap)
SFR: Egyrészes, mérsékelten mélyretörõ, tömzsi alakú
MFR: Egyrészes, mélyretörõ, tömzsi alakú, 3cm hosszú (Mini FAT RAP)
RATL RAP: Egyrészes, merülõ, tesében apró golyók amik rezonanciát keltenek
MAG: Tengeri horgászatra, valamint nagyobb harcsák, csukák horgászatára Méretüket tekintve 3cm-tõl, akár a 20 cm-es nagyságig elõfordulnak, függõen attól, hogy milyen halfajra horgászunk vele. Színezetüket tekitve igen változatos a paletta, itt is betûkkel adják meg a színkódot. A legelterjedtebb színfajták.

S:
Háta fekete, oldala ezüstszínû, hasa fehér. A egyik leguniverzálisabb Rapala, a ragadozók fõ táplálékát a küszt utánozza.
G:
Háta fekete, oldala aranyszínû, hasa fehér. Pontyot, bodorkát, compót utánoz. Kissé borult idõben, nem túl mély vízben eredményes.
B:
Háta középkék, oldala ezüstszínû, hasa fehér. Tulajdonképpen heringet utánoz. Mély vízben, késõ õsszel, vagy tavasszal fogós. Nagyobb méretben (15 cm) kiváló harcsacsali.
P:
Sügérmintás színezetû, az egyik legjobb folyóvízi süllõzõ Rapala, de eredményesen
csukázhatunk vele. RT:
Szivárványos pisztráng utánzat, fõleg patakokban pisztránghorgászatban válik be.
SD:
Háta fekete, oldala gyöngyházfényû pikkelymintás, hasa fehér. Szivárványos öklét utánoz. Kissebje süllõre, nagyobbja csukára, harcsára fogós.
CW:
Az elõbbinek barnás, aranytónusú változata. Borús idõben, valamint éjszaka alkalmas az SSR 7 CW változata felszínközeli süllõzésre, a Balatonon az egyik legjobb süllõzõ Rapala. Csukára, harcsára nagyobb darabjai alkalmasak.
GFR:
Fluorpiros hát, aranysárga oldal, fehér has. Éjszakai felszínközeli pergetésre alkalmas, süllõre, harcsára.
SFC:
Fluorsárga hát, ezüstös oldal, fehér has. Éjszakai mélyvízi pergetésre alkalmas, elsõsorban süllõre.
RH:
Ezüstfehér testû, piros fejû Rapala. Csukázni lehet vele eredményesen.
GR:
Zöld hát, sárga oldal és has, cirmos fekete mintázattal. Elsõsorban tengeri horgászatra alkalmas, de csukázni is megfelel.

Most néhány eredményes Rapalatípus:
J-7-S: Univerzális típus, süllõre, csukára, nagyobb balinra bevált. Mivel felszíni Rapala ezért ritkán akadunk el vele.
J-9-GFR: Éjszakai felszínközeli harcsák, és nagyobb süllõk bevált woblere. J-7-P: Az egyik legkiválóbb süllõcsali, de a harcsa is elkapja.
SR-9-SD: Mélyvízi harcsacsali, akadóban ritkán marad benne, mert hosszú nyelve miatt kipattan az akadóból, sokan még egy kicsit súlyozzák.
MFR-3-S: Ideális jászkeszegre, domolykóra, tömzsi alakjánál fogva könyebb vele nagyot dobni.
SSR-7-CW: Állóvízen, éjszaka a felszínközelében süllõzésre használjuk. 

Gazdag a választék a Rapalákból


Műlegyek:

Fõleg a pisztráng és pér horgászatánál alkalmazott mûcsalik, de az utóbbi idõben elõszeretettel használatosak balin, jász és domolykó valamint vörösszárnyúkeszeg horgászatánál. Egyágú horogra kötik különféle állati és szintetikus anyagokból. A legkülönfélébb változatokat hoznak létre a barkácsoló horgászok. Megkülönböztetünk száraz, nedveslegyeket, nimfák(rovarlárvák) valamint streamereket (kishalat utánzó fantázialégy nagyobb méretben). A szárazlegyeket víztaszítóanyagból kszíthetjük és a vízfelszínen táncoltatva kínáljuk fel. Anyaguk legtöbbször madártoll leggyakrabban a kacsának a faggyúmirigy környékén lévõ tollakat használják légykötési célra. A nedveslegyek a vízben régóta sodródó rovart hivatottak utánozni, itt már nem szükséges vízben felúszó anyagokat használni. A nimfák a vízben élõ rovarlárvák (tegzesek, kérészek) utánzata, általában ólmot, vagy rézhuzalt tekernek a horogszárra a mûlégy kötésének elsõ fázisában, ez szogáltatja a súlyt amitõl a légy lemerül. Streamerek nagyobb mérteû fantázialegyek, amelyek kishalat utánoznak, ezeket gyakran két és háromágú horogra is szokták kötni. Ezeknek a legyeknek a színük a legkülönbözõbb, a citromsárgától az ibolyaszínig mindenfajta megtalálható. Néhány típus ami igen bevált:
Alexadra: Testét a páva csillogó tollából kötik, piros gallérral és fekete farokkal. Sok pisztrángosvízbõl kitiltották, mert az állományt jelentõsen meg lehet vele tizedelni. Mayfly: Májusi légy, barna színû apró kis méretû horogra kötözik.
Gammarus: Tüskés bolharákot utánoz, pisztránghorgászatban az egyik favorit. Kötéséhez rézdrótot használnak, amit egy horogszárra (a horogöböl közepéig) felhúznak, igy az meghajlik. Majd erre kötik a nimfát.
Palmerek: Hernyót utánzó szárazlegyek. Pisztráng, valamint vörösszárnyúkeszeg horgászatánál alkalmazzák. Színezetük a fehértõl a feketéig változhat.

Változatok a műlegyekre

 

 

visszaforum-