Nem a hal, a horgászat a lényeg

Kikapcsolódás, szórakozás, hobbi – ezekkel a szavakkal írta le Szegedi Dezső, a Miskolci Nemzeti Színház színésze a horgászatot.

Amikor ideje engedi, kimegy a tópartra, mostanában kicsit többször volt erre alkalma, de lassan beindul a színház új évadja, és közben más fontos dolgokkal is foglalkozik. Például történelmet olvas, ami teljesen leköti és időutazásként éli meg.

Az olvasmányaiban is szerepel a tó, a folyó és a horgászat is. A színész elmondta, hogy elgondolkodtatja, hogy micsoda halbőség lehetett akkor a természetes vizekben.

A reggeleket kedveli

Gyermekkora óta horgászik, mindig is vonzódott a vízparthoz, a természethez. Jó ideje már csak a miskolci Csorba-tavon várja a kapást, hiszen oda van engedélye, és a szívéhez is nőtt ez a víz. Ismeri minden hullámát szinte – fogalmazott a művész. Általában a kora reggeli órákban megy ki, ezt a napszakot kedveli leginkább, ha horgászatról van szó. Egy időben szokása volt, hogy minden új kelléket, szereléket megvásárolt, de idővel erről leszokott, és maga kezdte el fabrikálni a „kütyüket”.

Csodálatos érzés volt, amikor azzal fogott halat – mesélte. A mai napig is készít kapásjelzőt vagy úszót például. Színészkollégájával, Fandl Ferenccel gyakran járnak együtt horgászni. Ilyenkor előre megbeszélik, hogy kikapcsolnak, és színházról egy szót sem beszélnek. Persze ez nem szokott összejönni, hiszen végig a színházról trécselnek – mondta nevetve a művész.

De baráti társasággal is szokott járni, akikkel néha több napra is letáboroznak a tó partján. Ilyenkor pedig megy a sztorizás. A tipikus „ekkora halat fogtam”-történetek, ártatlan nagyot mondások és vicces régi horgászélmények kerülnek elő a beszélgetésekben. Érdekes, hogy sokan azt hiszik, a vízpart csendes. Pedig egyáltalán nem az; ha valaki jobban odafigyel, hallhatja a rengeteg hangot, amit a természet produkál.

Nem használja a technikát

Például a hal cuppogását, farka csapkodását, a madarak suhogását, énekét – avat be a színész. A legutóbb éppen egy hangyabolyt figyelt meg a tó partján, serény munka közben. Annyira elmerült ebben, hogy akkor éppen nem is tekintett a botra és a halakra. Ha éppen nincs hullámzás, csendes a tó, akkor lelátni egészen az aljáig, és akkor viszont a vízi világot lehet megfigyelni. A part közelében a naphalat lehet látni, ahogyan a fészkét készíti. Zseniális és csodálatos, ahogyan az ikrák fölött őrködik a hal, ezt órákig is el lehet nézni – mondta.

Az is szokása, hogy nyáron elrejt valamit a parton, egy kis résben, rendszerint kukoricát, és télen megnézi, mi maradt belőle. Rendszerint semmi, mert az állatok elhordják.

A művész tisztában van vele, hogy milyen új vívmányok vannak a horgászat terén, neki is van elektromos kapásjelzője, de nem használja. Inkább figyeli a botot és a kapásjelzőt. Minden hal másképpen kap, van olyan, hogy lassan, idegesítően, de van, hogy gyorsan, hirtelen, hogy idő sincs odasuhintani neki – sorolta.

A legnagyobb és a tenger

Még a nyolcvanas években történt, hogy megfogtak a barátjával a Csorba-tavon egy 32 kiló 33 dekás tükörpontyot, ami akkor országos rekord volt. Megírta az újság is, és akkora reklám volt akkor Miskolcnak és a tónak, hogy özönlöttek ide a horgászok – emlékszik vissza a történetre Szegedi Dezső. Egy óráig küzdöttek a hallal, mire partra tudták húzni. Hamar híre ment a parton, és mindenki csodájára járt a nagy fogásnak a környéken.

Inkább a felesége kedveli a halból készült ételeket, ő nem igazán – mondta a művész. Majd hozzátette, az is előfordul, hogy mire hazaér a horgászatból, már az asztalon gőzölög a harcsapörkölt, mert a felesége biztosra megy. Egyébként sem a húsért horgászik. Habár régebben, amikor még nem volt súlykorlátozás, előfordult, hogy hazacipelt két hatalmas amurt, ami aztán a fagyasztóba került.

A tengeri horgászat teljesen más. A színész azt még nem próbálta, viszont már többször látta. A szerelék más, más technikát is igényel, mint a tavi, édesvízi horgászat. Egy észtországi forgatás alkalmával a szálloda ablakából figyelte a sok horgászt, aztán le is ment hozzájuk, és megnézte közelebbről őket. Apró halakat fogtak, de abból rengeteget, ami nyilván egy helyi ételspecialitás alapanyaga lehet. Szóba elegyedni nem tudtak a nyelvi különbözőségek miatt, de a gesztusaikból ítélve biztosra vette a művész, hogy horgászélményeiket osztják meg egymással. Szóval nem is kellett egy nyelvet beszélniük ahhoz, hogy meglegyen a közös nevező.

forrás: boon.hu